Sokan nevezik Gulácsy Lajost a magyar művészettörténet egyik legrejtélyesebb alakjának. Mivel érdemelte ki ezt a jelzőt?
Nagyon különös személyiség volt, nehezen besorolható művészettel, ráadásul, ha tisztán technikai értelemben nézzük a műveit, sok ügyetlenség, hibás mozzanat van bennük. Ezek a szabálytalanságok azonban valahogy mégsem számítanak, hiszen az embert nem a tökély varázsolja el, hanem az őszinteség és a hitelesség. Gulácsy művei pedig teljesen manírmentesek: nincsenek bennük üresjáratok, nincsenek rutinos megoldások, minden egyes képén tetten érhető a szenvedély és az átélés.
Az említett tökéletlenségek autodidakta festő voltából fakadnak?
Igen, mert bár járt a Budapesti Mintarajziskolába – ahol Székely Bertalan növendéke volt –, osztályozni nem tudták, mert nem igazán látogatta az órákat. Ezt követően különböző szabadiskolákban, Velencében, Firenzében folytatott még művészi tanulmányokat, de összességében autodidakta festőnek nevezhető.
Művészete nem sorolható semmilyen izmushoz, saját útját járta. Milyen volt ez az út?
Gulácsyt valóban nem lehet a 20. század elejének egyik nagy irányzatába sem beilleszteni, de nincs is erre szükség. Ha művészetének milyenségét kutatjuk, érdemes megnézni, hogy mi volt az, ami elbűvölte őt, és mit szeretett volna kifejezni. A festő azt írta magáról, hogy egyik szemével a valóságot, másik szemével az álmokat figyeli. Ez a kettősség az alkotásain is meglátszik: az erős képzeleti tartalom, a szürrealitás világa jól látható például a Na’Conxypan-rajzokon. Másrészről viszont valóban szenvedélyesen figyelte a valóságot – hihetetlenül szép rajzokat készített emberekről, kávézó lányokról, munkásokról vagy épp a természetről. Kedvelte a különböző stílusjátékokat, így festett rokokó és reneszánsz stílusban, is, de vannak biedermeier hangulatú alkotásai is. Az egész művészettörténet, azaz a historia del arte örökösének tekintette magát, így mindig olyan stílusban alkotott, ahogy éppen kedve támadt. Egyedülálló, különleges út volt az övé.
Láthatóan erős vonzalmat érzett letűnt idők irányába, de milyen volt a viszonya saját korához?
Úgy gondolom, idegenül érezhette magát benne. Sok önarcképet festett, amin különböző szerepekben, kosztümökben, sőt olykor konkrét történelmi alakok bőrébe bújva ábrázolta magát. Egyébként sokszor a hétköznapi életben is kosztümben járt, Firenzében és Budapesten is furcsa történelmi ruhákat hordott – néha például középkori lovagnak öltözött.
Úgy tűnik, erősen dolgozott benne az elvágyódás érzése.
Gulácsy Lajos érzékeny idegzetű ember volt, és ez az idegrendszer 1914-ben összeroppant, majd a rövid ideig tartó gyógyulások ellenére az 1920-as évek elején teljesen összeomlott. Élete utolsó nyolc évét elmegyógyintézetben töltötte. Az említett érzékenysége habár több forrásból fakadt, kétségtelenül nagy szerepet játszott benne a rendkívül erős elvágyódása. A festő valójában sokkal inkább a helyén érezte volna magát Dante kortársaként, mint a 20. századi motoros nemzedék tagjaként. Az egészséges józanság keretén belül megélt múltba révedés helyett Gulácsy egy alternatív világot, tulajdonképpen egy olyan burkot épített maga köré, amelyben hosszú távon, tudathasadás nélkül túlélni lehetetlen lett volna.
Érdekes ez a kettősség, hiszen az említett burokba egy aktív, a világra nyitott ember nézőpontja is belefért: Gulácsy a festés mellett művészetelméleti kérdésekkel foglalkozott, díszleteket tervezett, könyveket illusztrált, színdarabot írt. Minden elvágyódás ellenére mégis erős kötelékek fűzték kortársaihoz.
Elvágyódott, kritikáiban mégis meglepően világosan és éleslátóan írt kortársairól. Verseiben, a Na’Conxypani történetekben pedig rengeteg humor van. Az írók között egyébként ő magának is kiváló barátai és értő elemzői voltak: jó barátságban volt Juhász Gyulával, Dutka Ákossal, személyesen ismerte Ady Endrét. Érzékeny kritikát írt róla Kosztolányi Dezső és Füst Milán, az egyik legszebb verset talán, amit művész egy másik művész baráthoz írhat, Juhász Gyula írta 1922-ben. Ebből is látszik, hogy Gulácsy egy elismert művész volt, aki amíg képes volt az alkotásra, nagyszerű és különleges művészetet hozott létre.
Milyen volt a megítélése a nagyközönség részéről?
Ezt egyedül azzal lehet lemérni, hogy mennyire volt sikeres a gyűjtők körében. Állandó anyagi gondjai voltak, de volt egy-két nagyobb gyűjtője. Nekik köszönhetően számos remekmű maradt fenn, viszont az idő folyamán nagyon sok műve elveszett, elkallódott, vagy sajnos elpusztult – mint például az egyik legnagyobb Gulácsy-gyűjtemény, mely Budapest ostromakor égett el a Báthory utcában.
Mekkora a ma ismert életmű?
Néhány évvel ezelőtt elkezdtem a fellelhető források, kiállítási katalógusok, különböző gyűjtemények alapján összegyűjteni, így jelen állás szerint a festményekkel és grafikákkal együtt nagyjából ezer tételről beszélhetünk, amelynek körülbelül a felét lehet azonosítani. Jelentős esemény tehát, hogy a Magyar Nemzeti Galériában látható kiállításon ebből az ötszázból közel kétszázat megtekinthet a nagyközönség.
Mi volt a mostani kiállítás apropója?
Eredetileg 2022-re terveztük a tárlatot mivel több évfordulókhoz is köthettük volna: 1922-ben volt az utolsó, még életében megrendezett kiállítása, 1882-ben született, 1932-ben halt meg. Az évfordulóknál azonban sokkal fontosabb, hogy a magyar művészet legnagyobb gyűjteményében, a Magyar Nemzeti Galériában még sosem volt Gulácsy-kiállítás, miközben ő az egyik legismertebb, és a közönség által legkedveltebb magyar festő. Hosszas előkészületeket igényel egy ilyen tárlat megszervezése, melynek egyik legnehezebb momentuma kitalálni azt a koncepciót, amivel valami újat, valami mást tudunk mondani, mint amit eddig Gulácsyról mondtak.
Ebben az esetben mi volt ez a „más”?
Megkíséreltük árnyalni azt az egyoldalú képet, ami a magyar művészettörténetben Gulácsyól kialakult: ha róla beszélünk, mindig egy furcsa, ábrándos, bolondos figurát képzelünk el, akiben a líraiság, az érzékenység és a költészet varázslóját szeretnénk látni. Én viszont úgy gondoltam, hogy Gulácsy nem csupán az álmok festője volt, hanem olyan művész, aki megrögzötten figyelte a valóságot. Az utókor az elképzelt Gulácsy-képe alapján erősen átértelmezte a munkáit – ezektől a rárakódott rétegektől szerettük volna most megtisztítani az életművet. Ennek érdekében olyan képeket is bemutatunk, melyek még soha nem voltak kiállítva. Egyébként érdekes, hogy a galéria gyűjteményében több olyan képe is szerepel, amelyeket még sosem látott a nagyközönség, és nem is kérték kölcsön őket más kiállításokhoz.
Nem illenek a Gulácsyról kialakult képbe?
Valószínűleg erről lehet szó. Nem tartották elég érdekesnek, fontosnak őket, mi viszont arra törekedtünk, hogy ne a saját elvárásaink szerinti festőt alkossuk újra, hanem azt a Gulácsy Lajost mutassuk meg, aki ténylegesen kirajzolódik az alkotásaiból.
(Nyitókép: Dante találkozása Beatricével, 1906 körül)
