Mielőtt elolvastam volna Győrffy Ákos új kötetét, A csend köreit, kölcsönadtam valakinek. E valaki éppen útra indult, Lanzarote szigetére méghozzá. Vulkáni sziget az Atlanti-óceánon, azok számára ajánlható, akik szeretik a végletekig lecsupaszított formákat, szépséget találnak a kopárságban. Lenyűgöző és nyomasztó vidék egyszerre, Buji Ferenc talán a „természet szélsőséges megnyilvánulásai” közé sorolná e sziklatájat, mely sok mindenre alkalmas, de arra kevéssé, hogy „az ember megnyíljon egy olyan tudatállapot számára, amely valamiképpen az »elveszett Paradicsomot« idézi meg”. De mindegy is.
A „valaki” meglehetősen viseltes állapotban adta vissza a könyvet. Mesélte: egy délután egy eldugott öbölben, közvetlenül a víz mellett pihent. A vége felé járt már a könyvnek, amikor elálmosodott, letette maga mellé a kötetet, hunyt egy kicsit. Mikor újra kinyitotta a szemét, azt vette észre, hogy a könyv eltűnt mellőle. Egy hullám ragadta el. Mintha az óceán kinyúlt volna a Győrffy-könyvért, húzta magával, magába, még éppen kartávolságnyira sodródott a víz felszínén. Arra gondolt, hagyni kéne, hadd vigye magával a víz, ez lett volna stílszerű, mondta. Ez következett volna, hülyén mondva, az „olvasmányélményből”. Tanakodott néhány pillanatig, persze végül győzött a józan ész, meg hát kölcsönkönyv, kivette a vízből. Addigra már alaposan átnedvesedett, mereven forognak-ropognak az oldalak az ujjaim között.
De csak hálás lehetek, hogy A csend körei megjárta Lanzarotét. Semmilyen könyvészeti műfogás nem tudott volna adni ezeknek az írásoknak illőbb külcsínt. Mintha az a hullám megörökítette volna magát, a lap hullámaiban élne tovább. A lap hullámaiban, amelyek közben a szöveg hullámzását is megidézik vagy meghívják. Kósza benyomások, gondolatok, sejtések, emlékek hullámzását, amely szigorú műfaji keretek közt nem megragadható.
Javarészt tárcákként születtek az írások, némelyik akár kisesszének vehető, Mészöly Miklós vagy Giuseppe Tomasi di Lampedusa művei kapcsán, némelyik memoárrészletként hat: családi történetek, „karriertapasztalatok”, a mozgássérült gyerekek és a hajléktalanszállón töltött, megrázó emlékekkel teli évek. Lírai villanások, nagy erdőjárások, tájimpressziók, a megszokott Győrffy-táj, a Börzsöny és a Dunakanyar tehát, de Pannonhalma, a Balaton is, és persze a nagy déli élmények, amelyekről még bővebben lentebb.
Mindez lehetne „sokféle” is, de nem érzünk a kötetben semmilyen elegyes jelleget, semmilyen rikító „színességet”. A Győrffy-szövegek egyneműek, mint a tenger. Ha műfaji definíciók nem ragadják meg A csend köreit, úgy a szokásos logikai keretekbe is nehezen illeszthető. „Ez a folyamatos, monoton, de olykor erősödő és gyengülő hullámzás elönti az agyamat”, írja egy helyütt. Ez a hullámzás pedig máshogy következetes, mint a logika. Vagy: mint az „emberi” logika.
Győrffy nem „lineárisan” vagy valamely más kiszámítható irányban halad előre „mondandója” horizontja felé. Egyfolytában elkalandozik, egy történet, egy kép, egy szó egy másikat hív meg, elsőre pillantásra talán nem odatartozót, távolit, esetlegeset. De éppen ezt akarja érzékeltetni, hogy abban, ami esetlegesnek és jelentéktelennek tűnik, minden megvan. Egymásban, egymás alatt, fölött, mellett van meg varázslatos módon minden.
Henry David Thoreau, a hamburgi kikötő, egy óceánjáró hajó, egy hintázó kislány kerül egymás mellé az egyik tárcában. Egy apaemlék, egy erdei kirándulás, az Emlékiratok könyve, Bill Evans, egy orosz rákhalász egy másikban. Korrespondenciák, kapcsolódások szövevénye, analógiák. „Valami titkos és mély egység tengere”, amit már Baudelaire is megsejtett.
„Nincs olyan, hogy akár egy mondat is csak úgy önmagában állna”, írja Győrffy. (Elkalandozik, írtam, de hát nyilván nincs olyan, hogy egy író elkalandozna. Az elkalandozás is a kompozíció, a szerzői „szándék” része. A csend köreinek hullámzása szükségszerűen csinált hullámzás, de nem érződik annak. Nem puszta imitáció, locspocs egy kádban, hanem újrateremtése egy időtlen ritmusnak. Itt és ebben éri el Győrffy az írói „célját”.)
„De hol van a legeleje annak, amit elmondanék. Hol kezdődnek a mondatok” – teszi fel a kérdést. Van egy jellemző eljárása, ami mozgásba hozza a szövegeket, ami elindítja a hullámzást, örök tempót ad neki. Mintha félne attól, hogy „biztos” kijelentéseket tegyen. Állít valamit, de mégsem állítja, „toporog” kicsit az állítás körül, szétbontja, árnyalja, elemzi, magyarázza, hogy aztán „onnan” jusson eszébe valami egészen más. A magyarázat nem is jó szó. Győrffy mintha éppen az ellenkezőjére törekedne, arra, hogy elvegye a dolgok szokott magyarázatát, „élét”, hogy homályt teremtsen. Mely homályt persze valójában nem ő teremti, mert az a dolgok lényege, csak nem vesszük észre.
Szent Pál szavait kifordítva azt mondhatnánk: „hétköznapi” helyzeteinkben tükör által világosan látunk. De ez a világ iszonyú világossága elvakít, egyértelműnek és kézenfekvőnek láttatja, ami nem az. Micsoda akadály ez a fajta éleslátás a lét megismerésében. Győrffy – félve használom ezt a rosszul, rosszra használt szót – „megkérdőjelezi” a dolgokat, amennyiben visszavezet a homályhoz, amely a dolgok valódi természete, a homályhoz, amelyben, és csak ott, megfogalmazhatók a lényegi kérdések. „Ki tudja, hogyan van bármi is.” Minden földi jelenség, minden „részlet” – egy eltemetett aranyhal, egy elvesztett fényképezőgép, egy pocsolyába fagyott szájmaszk („mintha egy arc próbálna kiszabadulni a jég alól”) – a teljes világrejtély, világhomály hordozója.
Igen, a homály Győrffy nagy élménye; gondoljunk csupán a közegre, amelyben a legtöbbször látjuk a beszélőt: az erdei, hegyi élet, ködbevesző, hűvös-őszi börzsönyi táj.
„Én északi ember vagyok, / Aki útját zord gonddal rója, / Akinek pokol a beszéd, / Aki süket halált akar, / Nehéz nyelvü és rest a szóra” – Ady soraiban könnyen ismerhetnénk szerzőnkre, már csak azért is, mert, mint a cím is utal rá, éppen a csend felé való, élethosszig tartó araszolás a kötet egyik nagy témája.
Valóban, vannak Győrffy szövegeiben „északi”, romantikus jegyek: a melankólia, a tragikus iránti fogékonyság, a töredékesség tapasztalata. Mindennek az általános „felhangja”, ami ott érezhető minden mondatban; de e felhanghoz mérten is megrendítő írásokat olvashatunk a kötetben, mint a „misztikus” élményeket, egy „nagyszabású rendezés” felvonásait sűrítő Életátvitelt, a Levél egy magyar vizslához-t, az életét valósággal megmentő kutya „portréját”, vagy a kötetet záró két hosszabb szöveget, az Eszter kertjét és a csendtematikát nagyszerűen kiteljesítő Sötét angyalt.
Győrffy írásaiban közben van valami, ami ellensúlyozza a zordságot, van bennük valami jellegzetesen déli és „klasszicista”. A mondatok letisztultsága, az érzelmi feszítettségében is kimért tónus, a „közepes tengermozgás” (Dobai Pétertől veszi e kifejezést) egyenletes stílusritmusa. Egyáltalán: a vonzódás a tengerhez, a végtelenség leginkább magával ragadó földi jelképéhez, noha, mint pontosít, a tenger se végtelen. A nyitottság a mediterrán helyek, Szicília, Ravenna, Koper „tájigazsága” iránt, noha ez az igazság – ebben az esetben – nem valami napsugaras, hedonista káprázat, nem is Nietzsche emberebb emberének egzaltált önvállalása, a „Nagy Dél”. A tenger a kontempláció kitüntetett színhelye, ami a „kollektív tudattalan mitikus emlékeit” hívja elő, ahol a hagyománynak és a rendnek, ezeknek az emberi értelem számára oly rejtélyes fogalmaknak az értelme is – legalább – sejthetővé válik.
Győrffy tengeres szövegeit olvasva Szép Ernő egyik versének furcsa szóösszetétele jár eszemben, a „vas tenger”, amit a költő szerint sajnálnunk kellene, mert „nincsen ősze”. Ha a semmiből egy hervadt levél hullana a tenger színére, a matrózok többé nem térnének magukhoz, s a sirályok is elfelejtenének zsíros halakra vadászni: „enyhe rózsaszín lopózna / Eszméletök ködös jegére”. Múlandó és múlhatatlan érintkezésének ez az irracionális pillanata valamilyen soha nem tapasztalt, kozmikus eszmélést eredményezne.
Győrffy titka mintha éppen az lenne, hogy falevelet hullajt a tengerre: azt, ami nem emberi, személytelen és határtalan és időtlen, azt, ami nem ismerhet tehát tragédiát, a személyes, emberi, „egzisztenciális” jegye alatt villantja meg. Bizonyosságot nem kapunk arról, ami (a létige minden jelentésárnyalata értelmében) van, de az az „enyhe rózsaszín” el-ellepi tudatunkat.
„De tényleg egész életemben úgy voltam vele, hogy mintha egyetlen lépés, egyetlen mozdulat választana el valami fundamentális lényegtől. Egyetlen, de könnyen lehet, hogy soha nem megvalósítható lépés vagy mozdulat.” Győrffy nem természetesen teszi meg, nem teheti meg e lépést, de – ő, a nagy sétáló – folyton „lépéshelyzetbe” hozza magát és olvasóját. Most veszem észre, hogy eddig nem idéztem hosszabban a könyvből, pedig egy ajánlónak – minden ismertetésen, elemezgetésen túl – ez lenne a lényegi része.
Zárásul jöjjön hát egy válogatás Győrffy-mondatokból, amelyek képet adnak A csend köreiről: „A madarak éneke, a patak zúgása, a szél süvítése a fák koronájában emléknek tűnt, miközben nem tudtam, mire kellene emlékeznem. Emlékek, amelyeknek nincs forrása. Mintha már eleve emlékként születtek volna.” „Végül mindenről le kell mondani, erre gondoltam, különben arra is méltatlan leszek, hogy meghaljak.”
„A csend mélysége, ahogy a test zajával érintkezik. Hallom, ahogy dobog a szívem, a dobhártyámon lüktet. A test teljes valóságában jelen van itt, sokkal inkább, mint bárhol máshol. Mintha egy kút mélyére kellene leereszkednem ahhoz, hogy a legalján megtaláljam a kijáratot.” „Május van. Május a régi kertben. Azóta az a kert sincs már, elsüllyedt az időben. Vagy az idő túloldalára került. Talán minden megvan, csak nem itt. Mert innen mintha minden menekülne.”
Végül pedig a mondat, ami mintha az egész kötetet foglalná össze: „A tenger és az erdő képei maradnak végül, magyarázatként vagy magyarázat helyett. Az ürességet képek takarják el, vagy a képek vezetnek el az ürességig.”
