Közel ötvenezer látogató nem tévedhet. Ennyien látták már a hazai popzene hőskorát és társadalmi hatásait bemutató kiállítást tavaly év eleji megnyitása óta. Kilencszáz négyzetméteren bolyonghatunk a közös múlt popzenébe mentett rétegeiben 1957-től az első Sziget fesztiválig. Fel sem tűnnek a tematikus blokkok, pedig profi a tagolás, a tematizálás, a kivitelezés. Azért nem tűnnek fel, mert ez az élményszerű, interaktív elemekkel tarkított kiállítás a belépés pillanatától – részben a filmes igényességű atmoszférateremtésnek köszönherően – egybefüggő alámerülés.
Lebeghetünk nosztalgikus ködben a poptörténet arcképcsarnokával kitapétázott térben, egymás után újrahallgatva a legnagyobb slágereket, de kár lenne lehorgonyozni a zenegépezésénél. Annyi az átélhető finom részlet, a váratlan plusz a vécédeszka gitártól a lenyűgözően borzalmas polbeatfelvételekig, hogy érdemes a részletekben elveszni.
Nem mondanám, hogy a poptörténet mostanra ne lenne interjúkötetekkel, szakírói feldolgozásokkal kanonizált terület, de ez a kiállítás olyan, mint a Hajógyári-szigetre vezető K híd. Tömegeket vezet át és be egy megfoghatatlan, labirintusszerű világba, ami úgy szól rólunk, hogy ilyen nagytotálban egyébként nem is férünk hozzá.
A test nem felejt – Gémes Péter fotófestészete a Műcsarnokban január 28-ig
A Gémes Péter fotófestészetét bemutató kiállítás csendben meghúzódik egy kisebb térben Reigl Judit párhuzamosan futó, január 28-ig még szintén nyitva tartó, nagyszabású kiállítása mellett, mégis érdemes megnézni, mert fontos és aktuális témát feszeget. Gémes Péter egyszerre volt fotóművész és grafikus, saját kifejezésmódot talált a két út metszéspontjai mentén arra, hogy saját testén keresztül naplószerűen dokumentálja az időt, a hétköznapokat.
Amikor érdeklődése a litográfia és a szórópisztolyos grafikák felől a fényképezés és a test megfigyelése felé fordult, az idegtudomány is éppen eljutott oda, hogy kimondja, énérzésünk abban gyökerezik, eleven kapcsolatban vagyunk-e a testünkkel. Ha ez a kapcsolat akadályozott, elveszett, nem érezzük és értelmezzük, ami a testünkben zajlik, nem ismerjük igazán önmagunkat.
„Miközben az eltompulás (vagy a kompenzáló élménykeresés) elviselhetőbbé teheti az életet, nagy árat fizetünk érte: elveszíthetjük a tudatosságunkat arról, hogy mi zajlik belül a testünkben, és ezzel együtt a teljes, testi életteliség érzését is” – írja A test mindent számontart című művében Bessel van del Kolk traumakutató.
Gémes Péter tudatossága a nyolcvanas, kilencvenes években is felhívta magára a figyelmet, ma pedig egy átlagember ingerekkel agyonstimulált testéből kitekintve különösen inspirálóan hat látni kezek és lábak formáiból mozaikként összerakott, naplószerű kompozícióit. Gémes a Bibliától Platónon át Hamvas Béláig nagy ívű szellemi utat járt be olvasmányain keresztül. Ezek lenyomata is ott van abban, ahogyan testét a jelenben megélte és dokumentálta.
Emberek a múlt ködéből – Budapest. Az első aranykor a Magyar Nemzeti Galériában február 18-ig
Budapest szép ajándékot kapott a 150. születésnapjára a Fortepantól. Mint egy fiatal felnőtt, akit meglepnek a padláson őrizgetett gyerekrajzaival. Padlás helyett a Deutsche Fotothek drezdai archívumában találtak izgalmas negatívokat azokhoz a képeslapokhoz, amelyeket a német Brück & Sohn képeslapkiadó fotográfusai készítettek Budapesten 1903 és 1912 között. A főváros ekkor már Európa hat legjelentősebb városának egyike. Lakói még mintha némi tériszonnyal kerengenének a frissen kiépülő sugárutakon, de már elmondhatják, hogy egy világváros polgáraként sétálgatnak az egyre szépülő aranykori kulisszák és az utcán elpottyantott lócitromok között.
Eddig nem látott fotográfiák kalauzolnak el Budapest első aranykorába | Magyar Krónika
Olvassa el cikkünket eredetileg képeslapok számára készült részletgazdag felvételekből rendezett izgalmas kiállításról is!
Hiába fekete-fehérek, vagy legfeljebb a mesterséges intelligencia segítségével utólag enyhén színezettek a kiállított képek, mintha megszüntetnék a színvakságot közös múltunkkal kapcsolatban. Azokat a történelemkönyvekbe, történelmi narratívákba merevedett paneleket töltik meg élettel, amelyekben eltűnik az egyszeri, az egyedi.
A nagyításoknak és a kapcsolódó rövid kis mozgóképeknek köszönhetően itt végre látszik a történelem ködébe vesző ember, amint kávéházba siet. Villamosról száll le. Folyami rákot válogat egy dunai hajón. Kofáknál vásárol a rakparton. Lovakkal, csapatostul, meztelen fürdőzik a Dunában, a város szélén. A belvárosban napernyővel védi az arcát, nehogy megvetendő parasztos pírt kapjon az utcán. Két sort üzen egy képeslap alján, hogy megérkezett, és egy kávéházban sikerült időt szakítania a „correspondentia elvégzésére”. És így tovább.
Fáj a kiállítás utolsó szekciója, ahol az aranykori és a mai állapotok összevetését látni, az utóíz mégis édes. Felfoghatatlan az ízlésromlás, de a látottakból elhozható valami örök érvényű és elvehetetlen. A kiállítás a Nyugat alapító főszerkesztőjét, Ignotus Hugót idézi: „Ha akkora költő volnék, amekkora szeretnék lenni, a magyar nemzeti eposzt nem Attiláról, vagy Zrínyi Miklósról írnám meg, hanem Budapest városáról, a mi legnagyobb és legcsodálatosabb hősi cselekedetünkről, mert ez az, amire nincs példa másutt, ez az, amiben egyéniek vagyunk, ez az, amivel helyet váltottunk magunknak a világban.” Ebből lehet még töltekezni február közepéig.
Kiemelt fotó: MTI/Balogh Zoltán
