Az első aranyszínű szálak felfedezése a panellakás szőnyegén minden évben az advent kezdetét jelentette. Milyen természetes volt hinni abban, hogy a díszítésnek feltett műanyag girlandokból kihullott szálak másnapra angyalok elhullajtott hajszálaivá válnak, akik amíg mi mélyen aludtunk, végigrepültek a szobán.
Most, amikor felnőttként bizony évről évre egyre nehezebb megteremteni a csodát, jó visszanézni a gyerekkorba és belegondolni, mitől válhatott akkor valódivá a varázslat. Milyen jó önmagunkban megtalálni azt a meghitt zugot, ahova visszahúzódhatunk, és feltöltekezhetünk az emlékképekből.
Így talán meg is tudjuk válaszolni a kérdést, hogy mi tette igazivá az ünnepet, mi volt a csoda a gyerekkori karácsonyokban?
Bekucorodni a feldíszített fa alá az újonnan kapott könyvvel és belefeledkezni az olvasásba? Együtt megrajzolni és megírni a karácsonyi képeslapokat? Társasjátékozni a nagyszülőkkel? Merítsünk ezekből az ötletekből, és teremtsük meg újra önmagunk számára is csodát!
Ez pedig talán azért sem árt, mert szülőként az ember hajlamos arra, hogy ha élményekre gondol, annak az az egyetlen célja, hogy a gyerekeknek jó legyen, ők töltődjenek fel – a szülő pedig legfeljebb általuk. Amikor pedig magunkra gondolunk, azt se tudjuk már, mi az, amire vágyunk, csak úgy, a magunk örömére.
Pedig az adventben hányszor fogalmazzuk meg magunknak azt, hogy milyen fontos, hogy képesek legyünk szeretni embertársainkat, türelemmel és megértéssel forduljunk egymás felé – közben önmagunk szeretetét hajlamosak vagyunk elfelejteni.
Ha a gyerekeink azt látják, mennyire tudunk még önfeledten örülni, mennyire tudunk még lelkesedni, rajongani valamiért, az őket is érdekelni fogja. Lehet, hogy elsőre kamaszosan hárítanak, lehet, hogy csak belehallgatnak az egykori kedvenc számunkba, csak belelapoznak abba a regénybe, ami ránk tizenhat évesen akkora hatással volt, de mindez egy olyan témát jelenthet, ami talán újfajta kapcsolódási lehetőséget is nyújt. Erre az alapra pedig már másként lehet a közös élményeket is építeni.
Az idén ráadásul a szokásosnál hosszabb téli szünet elé nézünk, amit a gyerekek kétségkívül nem bánnak, szülőként azonban felmerül a kérdés, hogyan szerezhetjük meg a valódi, közös élményeket? Hogyan érhetjük el, hogy idő ne csak elfolyjon, hanem ha gyerekeink gondolnak majd vissza az egykori karácsonyokra, nekik legyenek olyan emlékeik, amelyek évtizedek múltán is felmelegítik a lelküket.
A valódi élmények nem a pénztárcán múlnak, sokkal inkább az egymásra figyelésen és a másik elképzelésének tiszteletben tartásán.
Rendezhetünk egész napos társasjáték-maratont, ha a család minden tagja választhat, hogy melyik játék kerüljön sorra. Tarthatunk közös kakaózást, ha mindenki maga dönthet arról, hogy extra tejszínhabot, fahéjat vagy mályvacukrot kér hozzá.
Szervezhetünk filmestet, és ha képesek vagyunk úgy végignézni gyerekeink kedvencét, hogy közben nem teszünk megjegyzéseket, akkor számíthatunk arra, hogy ők is mutatnak némi lelkesedést, amikor az a film kerül terítékre, amit mi választottunk – ha pedig már a terítéknél tartunk, jó sok pattogatott kukoricával még vonzóbbá tehetjük a programot.
A történetet pedig folytathatjuk közösen, vagy ha nem tetszett a befejezés, együtt írhatunk helyette másikat, sőt illusztrációkat is készíthetünk hozzá vagy rajzolhatunk belőle közösen képregényt. Ami pedig az egyik legjobb móka, az a karácsonyfa alatti sátrazás.
A kicsiknek lehet szivacsokból, párnákból bunkert építeni, amit maguknak rendezhetnek be, hogy aztán órákra beköltözzönek, a nagyobb gyerekeknek pedig valódi élmény lesz, ha a karácsonyfa alatt alhat együtt a család, mint egy igazi sátrazásnál, mindenki hálózsákban, halkan beszélgetve, kedvenc történeteket mesélve, régi emlékeket felidézve.
