Szent Flórián magas rangú katonatiszti családból származott, és maga is a császári hadseregben szolgált keresztény tisztként Noricumban, a mai Ausztriában. Letelepedett veterán volt, mikor Diocletianus alatt kitört a keresztényüldözés. Flórián hírt kapott arról, hogy negyven keresztény katonát foglyul ejtettek. Negyven keresztény hitéért mártírhalált halt római katonáról olvashatunk a szebasztei vértanúk történetében is.
Amellett, hogy a negyvenes számmal többször találkozunk a Bibliában is, a szám jelentőségét az adja, hogy a negyvennapos időegységre utal, amely csillagászati megfigyelés eredménye. „A Nap évi járását megfigyelve az ember ugyanis rájött arra, hogy a nappálya mentén lévő csillagok fényét az arra járó Nap mintegy 40 napra homályosítja el saját fényével” – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.
Flórián az elfogott katonák segítségére sietett, amikor szembetalálkozott a keresztények után kutató katonákkal. Megvallotta hitét, és felajánlotta magát fogolyként.
A római hadi bíró elé vitték, aki megbotoztatta, de Flórián nem tagadta meg a hitét, hanem az Urat kérte, hogy vegye választottjai sorába. Halálra ítélték, követ vetettek a nyakába, és az Enns folyóba dobták.
304 május 4-én halt vértanúhalált. Holttestét egy Valéria nevű özvegy emelte ki a vízből, és eltemette. A legenda másik változata szerint tetemét egy sas őrizte, amíg el nem temették. Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában mutat rá arra, hogy a sas a római légiók felségjelvénye, és a történetben szereplő sas a Flóriánt halálra ítélő bíró is lehetett. Sírja fölé később templomot építettek, körülötte kegyhely épült ki.
Forrás: Wikimédia
A Flórián napjához kötődő néphagyományokkal elődeink azt igyekeztek biztosítani, hogy a tűzvész egész évben elkerülje őket. Tájegységenként változtak a szokások, volt, ahol az aznapi tűzgyújtás előtt vízzel vetettek keresztet, vagy kezet mostak, és szétspriccelték a vizet. Szokás volt, hogy hajnalban minden családtag vízbe mártotta a kezét, nehogy a keze nyomán tűz támadjon a házban. Volt olyan település, ahol Flórián napján egyáltalán nem raktak tüzet, és volt, ahol még a kovácsok sem dolgoztak, és kenyeret sem sütöttek.
Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában arról is olvashatunk, hogy a néphagyományban Flórián személye és ünnepe köré rögződtek az ősi tűzkultusz fennmaradt elemei is.
Dömötör Tekla magyar néprajzról szóló munkájában leírja a tűzgyújtás ősi szokását, amelyet Flórián napján elevenítettek fel. Az esemény során napfelkelte előtt kötelet dobtak egy élő fa vastagabb, száraz ágára, majd addig húzogatták, amíg lángot vetett. A falu ezután erről gyújtott tüzet.
Szent Flórián ábrázolásainak vészelhárító hatást tulajdonítanak, ezért hazánkban nem volt olyan település, ahol ne állt volna szobra. Ma is számos helyen láthatjuk az őt ábrázoló alkotásokat, ahogy templomokban, utak mentén, lakóházak domborzatán óvja a tűzvész ellen az embereket. A róla készült alkotásokon katonaruhában ábrázolják, amint egy égő házra dézsából vizet önt.
Forrás: Wikimédia.
Legendájában találjuk meg a magyarázatot arra, hogyan vált a vértanú a tűzvész ellen védő szentté. Az egyik történet azt meséli el, hogy a szent gyermekként fékezte meg imájával egy égő ház lángjait. A másik történet szerint egy alkalommal egy szénégető izzó farakását a szélvihar lángba borította. A szerencsétlenül járt ember próbálta elfojtani a máglyát, de a lángok közé esett.
A veszedelemben így fohászkodott: ,,Szent Flórián, aki vízben lettél vértanú, küldj vizet segítségemre, és mentsd meg az életemet!”
Azonnal víz öntötte el a máglyát, és a szénégető megmenekült. A tűzzel való kapcsolata révén Flóriánt a sörfőzők, fazekasok, kovácsok, pékek, kéményseprők is patrónusukként tisztelik. A sört is tréfásan flóriánvíznek nevezték.
Jankovics Marcellnél olvashatjuk, hogy Flórián „virágzó” jelentésű nevét a római Flóra istennőtől kapta, akinek egyhetes ünnepségsorozata épp Flórián-nap vigíliájával ért egykor véget. Jankovics a szent kivégzésének módja és a rómaiak májusi Argei ünnepe közötti összefüggésre is rámutat. Leírja, hogy Flórián halála az ünnephez kapcsolódó szokásából eredeztethető, amely során nádból, szalmából font bábokat hajítottak jelképes emberáldozatul a Tiberisbe. „Ez a szokás a kiszehajtás ókori előzménye is lehetett. Az argei-bábokat ugyanis március 17-én helyezték el alkalmi szentélyeikbe, olyan napon tehát, amelyre később virágvasárnap eshetett” – írja Jankovics Marcell.
Kiemelt fotó: Szent Flórián szobra, Vöcsej. Forrás: Wikimédia.
