Amerikában a múlt század első felében karriert csináló magyar előadóművészekről lesz e cikkben szó, de nem szokványos sztori az övék, az biztos. A Fortepanon találtam rá Gödér Hajnal 1932-ben készült képeire, amelyen egy Glaurer’s Royal Midgets (Glaurer királyi törpéi) nevű amerikai liliputitársulat tagjai láthatók. A fotók középpontjában pedig a Bagi Gábor nevű, alacsony növésű jazz-zenész áll: láthatjuk őt lóháton, egy másik képen egy téglafal előtt elegáns viseletben és keménykalapban feszít, egy harmadikon széles mosollyal guggol. De vajon ki lehetett ez a bizonyos Bagi Gábor?
A magyar újságarchívum csupán három vonatkozó cikkel szolgál. Az Egyetértés 1921 végén foglalja össze egy amerikai magyar lap tudósítását, amely a New York-i „törpék házát” mutatja be: „Tizenkilencen élnek ott, egyik sem magasabb három lábnál, némelyik olyan kicsi, mint Hüvelyk Matyi, a legtöbbje nem idősebb húsz évnél s egyik sem görnyedt a házasság igájában. Vannak köztük magyarok is: Stephan Mikos 45 éves és Bagi Gábor 20 éves.” Nem valamiféle babaházban élnek ők, oszlatja az esetleges tévképzeteket a cikkíró: egy öt évre kibérelt, rendes négyemeletes házról van szó, amely „felnőtt emberek számára van bebutorozva”, és „tele van az egész ház vidámsággal, boldogsággal, nevetéssel”.
„Természetesen valamennyien színpadi vagy cirkuszi szereplésükből élnek”, elegánsan öltözködnek, nagyon szeretik az állatokat, kanárikat és komondorokat tartanak. Egy amerikai férfi kivételével mind európai származásúak: németek, magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek. Házasodáson nem gondolkoznak, egyikük egyenesen „betegségnek” tartja, amelynek csak a válás a gyógyszere. Viszont a fiúk „gembliznek” olykor, azaz szerencsejátékot űznek. „De ti, leányok pedig cigarettáztok, ezért van, hogy a tizenháromfiú közül senki se akar közületek házasodni. Mi sokat tudunk rólatok és ti sokat tudtok rólunk” – veti közbe egy Darányi nevű társulati tag, akit a cikk valamiért nem említ a magyar tagok között. (Róla később még lesz szó.)
A 8 Órai Ujság 1927 októberében adta hírül, hogy „törpe színészek vannak Budapesten”: a New York-i, stockholmi, párizsi fellépések után a magyar fővárosba érkező Singer’s Midgets (Singer törpéi) tagjait nagy feltűnést keltve pónilovak által hajtott parányi fogatok röpítették körül a városon. Az újságcikk szerint az ötvenfős társulatból húsz tag magyar illetőségű volt:
„Sokan vannak közöttük, akik 10-12 évvel ezelőtt kerültek el Magyarországból és mint törpék nemcsak világhírre tettek szert, hanem dollárezreket is kerestek, így többek között 12 év után most érkezett haza Bagy Gábor, aki 18 éves korában indult el Újpestről, ahol szegény szülei a 80 centiméteres törpének semmiféle jövőt nem tudtak biztosítani.”
Bagi tizenkét év után először felkereste családját, és kellemes meglepetés érte: a szülők a pénzből, amit Amerikából küldött, „kis birtokot vásároltak, amelyen új házat építettek fel és ebben az új házban egy csodálatos szépen berendezett szoba várta gazdáját, a kis törpét”.
A Royal Orfeum színpadán fellépő társulat jazz-zenekart is magába foglalt, „amely Amerika legnagyobb hangszergyárában készült hangszerekkel játszik. Parányi szakszofonok és banjoek szólalnak meg a zenekarban csodálatos művészettel”. Az Ujság néhány héttel később még részletesebben számol be a rendhagyó revüműsorról: „A bűbájos kis táncosnők, az ördöngős jazz-band, a szenzációsan idomított fehér elefántok, a tüneményes toalettek, a gazdag dekoráció a legnagyobb színházi élmény varázsát hintik el az Orfeum zsúfolt nézőterén.”
A lap megszólaltatja az újvidéki származású Anny Neigert, aki hangsúlyozza: bár kis növésűek, nem gyerekek ők, megfordultak az egész világban, a menedzserük „hercegi módon” látja el őket, a legelőkelőbb szállodákban laknak, a napi négyórás gyakorlást leszámítva szabadok, szívesen olvasnak és sportolnak. Anny emellett „kétségbe van esve, hogy szerelmi ügyeivel a sajtó olyan intenzíven foglalkozik”. A férfitagoknak – állítja a cikk – Bagi Gábor, a „büszke bonvivant” a vezére, aki harmincöt kilós susafont, vagyis egy speciális tubát hord nyakában. „Amerikában tanultam táncolni és boxolni is. Hogy szeretem-e a nőket? Inkább ők szeretnek engem.” Ifjúkorában a bécsi konzervatórium hallgatójaként képezte magát zenésszé, „a legnehezebb shymmik, blackbottomok, fox-trottok, bluesok hangszerelését is ő csinálja”, és a jazzt ő építette be a társulat repertoárjába. Annál is inkább alkalmas volt erre, mert tanítványa volt Paul Whitemannek, a kor egyik legnépszerűbb big band vezetőjének, aki „legszebb dolgait neki dedikálja”.
Tényleg így volt? A Whiteman-dedikáció bizonyára csak Bagi vagy az újságíró tódítása. Ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy a Singer’s Midgets egyike volt a kor egyik legnépszerűbb revütársulatainak. Valódi sztárok voltak, akként is kezelték őket. Ma már aligha kerülhetne színpadra egy ilyesféle attrakció, de azt megnyugtató tudni, hogy a kis növésű társulat tagjaival jól bántak, anyagi megbecsülésben részesültek. Skirts címmel 1921-ben vígjátékot, méghozzá állítólag az akkori idők legdrágább komédiáját forgatta velük Williams Fox, avagy Fried Vilmos filmvállalata.
Többször megfordultak a Fehér Házban, bemutatkoztak Wilson, Coolidge és Harding elnökök előtt, s még hosszan sorolhatnánk a hasonló eseteket. Nem meglepő hát, hogy az amerikai lapokban se szeri, se száma a velük foglalkozó, sokszor képes riportoknak.
Egy-egy cikkben Bagi Gáborról is esik szó. A Variety 1918-ban közölt egy fotót (a hetedik oldalon látható), amelyen Bagi egy katonák javára rendezett jótékonysági rendezvényen Bennie Leonarddal, a híres pehelysúlyú bokszolóval mérkőzik meg. 1923-ban a The Washington Times szerkesztőségét szállták meg a liliputiak, hogy egy napra átvegyék az újság szerkesztését. Bagi, a társulat legsportosabbnak minősített tagja, „aki a legnagyobb szivarokat szívja és a legjazzesebb táncokat lejti”, természetesen a sportrovatot állította össze. 1932-ben a The Indianapolis Times tudatta, hogy Bagi amerikai állampolgárságért folyamodott.
Gödér Hajnal fortepanos képei ugyanebben az évben, egy európai vendégszereplés alkalmával készültek: az egyik fotón a füstölgő Vezúv előtt látjuk a revüsztárokat. A képaláírás szerint azonban ekkor már nem Singer’s Midgets, hanem Glaurer’s Royal Midgets név alatt léptek fel (Budapesten ezúttal is a Royal Orfeumban lehetett megtekinteni műsorukat). Egy, a nagyobb társulatból kivált revütruppot takarhatott a megnevezés? Vagy Bagi átigazolt volna egy másik, már létező társulatba? Nem tudhatjuk. Ahogyan sajnos azt illetően sem rendelkezünk információval, miként alakult a további sorsa.
A Singer’s Midgetsnek Bagi Gábor mellett fontos magyar tagja volt a már említett Julius Darányi, vagyis Darányi Gyula is, aki szintén gyakori szereplője volt a híreknek: egy Washingtonban készült fotón például a forgalomirányításban segédkezik egy rendőrnek. Gyürüs Lajos, a Régi Pécs blog alapítója alaposan utánajárt Darányi élettörténetének, aki tengerentúli sikerei után hazatért, és a szocialista időkben közismert figura volt a baranyai megyeszékhelyen.
„Aki Darányi bácsit egyszer is látta, nem felejti el. Nem csak azért, mert törpe növésű volt (kb. 80 cm), hanem mert jellegzetes alakja volt Pécs városának. Általában öltönyben, sétabottal, kalappal a fején sétált és valóban sokszor ott volt a kezében egy kis füles kosár is” – írja Gyürüs, aki gyerekkorában szomszédja volt az egykori revüsztárnak, az őt érő bántások miatt kissé mogorva és zárkózott benyomást keltő öregúrnak. „Szokásos mindennapi kép volt, hogy Darányi bácsi, amikor a villamos beérkezett megállóba, jellegzetes vékony hangján megkérte az éppen mellette állót, emelje már fel a villamosra.”
Az 1897-es, magyarmecskei születésű férfi, mint mondja, nem veleszületett fejlődési rendellenesség miatt lett kis növésű, hanem mert egy cselédlány egyszer leejtette, ekkor szerzett olyan sérülést, ami megakasztotta normális növekedését. Gyürüs a Singer’s Midgets történetét is kikutatta: egy Leopold von Singer nevű bécsi férfi alapította 1912-ben, a társulat az első világháború kitörése után került az Egyesült Államokba (előtte egyes források szerint Ázsiában, Ausztráliában, Dél-Amerikában is megfordultak). Singer a harmincas évek végéig működtette a társulatát, akkor sok tag hazament Európába, ekkoriban tért vissza Magyarországra Darányi is, aki a pécsi Kandó Kálmán utcában vásárolt házat, amelyet életjáradékra eladott, így biztosította megélhetését.
Illetve: biztosította volna. A kommunista hatalomátvétel után azonban a házat államosították. Darányi egy étteremben cigarettaárusként talált állást. Gyürüs egy interjút is előásott, amelyet a Dunántúli Napló közölt 1957-ben. Ebben Darányi többek között a Wilson elnökkel, illetve Charlie Chaplinnel való találkozásáról beszél, de azt is elmeséli, hogyan került Amerikába: egy pécsi hangszerész a bécsi Práterben látta a liliputiak műsorát, ő ajánlotta be az igazgatónak Darányit, akit szülei csak hosszas győzködés után engedtek el.
„A vállalat úgy érzem, megbecsül. Munkatársaim is szeretnek, soha nem éreztetik velem, hogy ilyen kicsi vagyok. Csak tudja, az emberek itt a büfében… A vendégek rosszak” – meséli munkakörülményeiről az interjúban Darányi.
Az újságíró hozzáteszi: „Panaszkodik, hogy a stricik, a vagányok s a »csöves-lányok« gúnyolják, pimaszkodnak vele, szemtelenek, kihasználják testi fogyatékosságát, mert hiszen Gyula bácsi nem tud visszaütni.”
E szomorú szavak helyett zárjuk cikkünket inkább a sikerei csúcsán lévő, a Singer’s Midgets konferansziéjaként dolgozó Darányi nyilatkozatával, amelyet 1927-es budapesti vendégszereplésükkor az Ujságnak adott: „Többnyire angol könyveket olvasok, és Jack London a kedvenc íróm. Sajnos, nehezen tudunk magyar könyvekhez jutni. Beszélek németül, franciául, svédül, dánul, angolul és magyarul. A konferanszomat – én vagyok a kínai varázsló – magam fordítom le különböző nyelvekre. Amerikában három aranyérmet nyertem, mint jazz-dobos.” „Fantasztikus hímzésekkel díszített eredeti kínai ruhájában úgy fest, mint egy elvarázsolt professzor” – írja le őt a riporter.
Kiemelt fotó: A Glaurer’s Royal Midgets tagjai európai turnén. Forrás: Fortepan / Gödér Hajnal
