Így utazta be egész Európát néhány magyar simlis 

1989-ben a rendszerváltással hirtelen megnyíltak a határok, és sokan vágytak arra, hogy végre bejárhassák a világot. A hirtelen jött szabadsággal azonban nem tudott élni mindenki, és ennek egészen prózai okai voltak: nem voltak még fapados repülőjáratok, a busz- és a vonatjegyek pedig elképesztően drágák voltak. Mindez persze megnyitotta a kapukat a szélhámosok előtt, három fiatal úgy is döntött, hamis jegyeket vásárol, aztán nagyot koppantak, amikor kézhez kapták az árut: olyan rossz minőségű volt, hogy tudták, egy másodperc alatt nyakon csípnék őket. Innen jött azonban a nagy ötlet: mi lenne, ha ők hamisítanának maguknak jegyeket? 

A megtörtént eseményeken alapuló film első harmadában már az önmagában izgalmas, ahogyan különböző konyhai vegyszerekkel kísérleteznek, hogy megtalálják a megfelelő eljárást, aztán amikor sikerül nekik, útra is kelnek és bejárják a fél kontinenst. 

És akárcsak a Harcosok klubjában, itt is megszegik végül az első szabályt, azaz, hogy ne beszélj a klubról, az egyik fiúnak csak eljár a szája a kalandról, amikor megtetszik neki egy csinos lány, mindez pedig hatalmas lavinát indít el. 

Ha nem akarnak lebukni, muszáj másoknak is jegyeket hamisítaniuk, végül meglátják a biznisz lehetőségét, és százával kezdik árusítani a jegyeket, ez azonban előbb-utóbb felkelti a rendőrség figyelmét is. 

Egyfajta közép-európai mentalitás, hogy ha valaki nem a magánembereket lopja meg, hanem egy egyébként sem túl népszerű állami céget – és a MÁV soha nem arról volt híres, hogy a társadalom egy emberként imádja –, akkor azzal elnézőek vagyunk, sőt, már-már rajongunk érte; nem véletlenül drukkolt annak idején a viszkis rablónak sem a fél ország. Csáki László ezt az életérzést tökéletesen fogalmazza meg, hazánk első félig animációs, félig dokumentumfilmjében bár az ügyet a rendőrség oldaláról is bemutatja, félreérthetetlen, hogy a rendező a három simlist nemhogy elítéli, de már-már hőst farag belőlük; és vele együtt a néző is azon izgul, hogy nehogy lebukjanak. 

Jankovics Marcell csaknem harminc évig dolgozott Az ember tragédiáján, ehhez képest a Kék Pelikan már-már villámsebesen készült el, hiszen Csáki László fejéből nagyjából húsz esztendeje pattant ki a történet ötlete; jól jelzi mindez, az animáció nehézkes műfaj. Ez a rengeteg befektetett idő azonban az alkotás minden percén érezhető. 

Már csak azon is, ahogyan a rendező kialakította a sajátos, egyéni stílusát: eleinte hagyományos játékfilmben gondolkozott – talán a hasonló hangvételű és nagyjából azonos időszakban játszódó Moszka tér hatására is –, majd felváltva készített rövid animációs és dokumentumfilmeket, végül ezt a két műfajt egyesítette a 2014-es Bagatelle című rövidfilmjében, és lényegében akkor született meg az a hibrid technika, ami a Kék Pelikant is jellemzi.

És az elképesztő munka – amely részben abból is ered, hogy egy személyes történetről van szó, hiszen Csáki László maga is beutazta Európát illegálisan – a vizuális kreativitáson is érződik, az alkotás hihetetlenül részletgazdagon ábrázolja a tárgyalt időszakot, egyszeri megtekintéssel valószínűleg nem is lehet befogadni minden apróságot, legyen szó korabeli reklámplakátról, graffitiről, a ruhadarabokról vagy a feltűnő üzletek neonhirdetéseiről. Az autentikusságot pedig fokozza, ahogyan megszólalnak a kor meghatározó együtteseinek slágerei, a Kispál és a Borztól kezdve a Hiperkarmán át a Bonanza Banzaiig. 

Igazi időutazásról van szó: a másfél óra visszarepít minket a rendszerváltás utáni vadkapitalizmusba és az általa okozott kiábrándultságba, ahol sokan különböző tétekben játszva, de ügyeskedéssel próbáltak egyről a kettőre jutni. 

De mindezt nem a magyar művészi alkotásokra jellemző kesergő hangvétellel teszi, a Kék Pelikan nemcsak a különleges stílusa miatt hibrid mű, a műfaji kísérletezés megjelenik abban is, ahogyan a vígjátéki elemek, az elképesztően humoros párbeszédek egyesülnek a nagy balhéról szóló, úgynevezett heistfilmek izgalmával. 

Mindamellett meg kell jegyezni, ahogyan a régi turisztikai reklám szól, miszerint „itt kell lenned, hogy elhidd”, fokozottan igaz az alkotásra. Legyen szó verbális vagy vizuális poénokról, a mai tizenévesek vélhetően a többségüket nem értik majd, a krimiszál pedig önmagában nem elég izgalmas ahhoz, hogy másfél órán keresztül fenntartsa a figyelmet. Azok viszont, akiknek konkrét emlékei vannak az ábrázolt korszakról, netán maguk is vásároltak hamis vonatjegyeket, és a nyakukba vették a kontinenst, valószínűleg hatalmas retroélményben részesülnek. 

Kiemelt kép: Kék Pelikan Forrás: JUNO11 Pictures