Mi keltette fel az érdeklődését a magyarok, Magyarország iránt?
Az 1988-as szöuli olimpia hatalmas jelentőségű esemény volt Dél-Koreában, nemcsak nagy nemzetközi sportrendezvényként, hanem mert addig számunkra Észak-Korea ugyanolyan tabu volt, mint Észak-Koreában Dél-Korea. Nem volt olyan család, amelyet ne szakítottak volna szét, mégsem lehetett erről beszélni. Észak-Korea nem vett részt a szöuli olimpián, de a Szovjetunió és a kelet-európai országok, amelyekkel addig nem léphettünk kapcsolatba, igen.
Az olimpián ismerkedtünk meg a magyar csapattal is, és hatalmas meglepetés volt, hogy egy ilyen kicsi ország milyen jó sportnemzet. Vágytunk arra, hogy minél többet megtudjunk róla.
Annak az újszerűsége, hogy lehetőségünk lesz arra, amire eddig nem, hatalmas lendületet adott az egész időszaknak. Az emberek hittek abban is, hogy a két Korea hamarosan egyesülni fog, és ez újabb lökést adott ahhoz, hogy megismerkedjünk a kelet-európai országokkal – ekkor indult a szöuli Hankuk idegen nyelvi egyetemen a magyar tanszék.
A szétszakadt családok tagjai soha nem kaptak lehetőséget a találkozásra?
A koreai háború nem a koreai nép háborúja volt, hanem Amerikáé és Kínáé meg az oroszoké. Ideológiai háborúvá vált, ezért nagyon sokan nem is tudták, hogy mi történik igazából. Miközben északról délre, délről északra menekültek a mozgó front elől az emberek, sok család északon maradt, sokakról semmit nem lehetett tudni. A háború után csak Dél-Koreában tízmillió elszakított volt – abban az időben, amikor egész Koreában körülbelül harmincmillióan éltek –, 1983-ban egy speciális programon keresztül tízezer elszakított család találkozhatott.
Ez volt a háború után a legnagyobb hivatalos országos elszakítottcsalád-kereső kampány, amelyet a tévé közvetített. Mély hatással volt rám, szembesültem azzal, hogy a háború még nem fejeződött be, a tragédia nem ért véget.
Dél-Koreában felnőve úgy éreztem, hogy szabad vagyok. Folyamatosak voltak a diáktüntetések, amelyek a hatvanas évektől kezdve nagy szerepet játszottak a társadalmi változásokban. Demokrácia volt, szabad választások, de amikor egyetemistaként először jöttem Magyarországra, megéreztem, hogy Dél-Korea mennyire zárkózott ország, tabu volt Észak-Korea, a kommunizmus, mert féltek az újabb összecsapás lehetőségétől. Magyarországon találkoztam először észak-koreaiakkal is, különleges élmény volt.
Hogyan esett a magyar szakra a választása?
Amikor 1991 végén döntenem kellett, hogy milyen egyetemi képzésre jelentkezem, tudtam, hogy különleges nyelvet szeretnék tanulni, és mivel még mindig az olimpia hatása alatt voltam, a magyar szakot választottam.
Hogyan tanult magyarul?
Nem volt magyar–koreai szótárunk, ezért magyar–angol és angol–koreai szótárral tanultunk. A tanárunk koreai volt, aki Hamburgban szerzett magyar nyelvi diplomát. Nehéz volt tanulni a nyelvet, de szerencsére akkor engedte a rendszer, hogy az egyetemisták külföldön tanuljanak, így 1995-ben egy évet Magyarországon töltöttem – akkor még nem sejtettem, hogy hányszor és mennyi időre fogok még visszatérni. Ebben az évben ismerkedtem meg József Attila költészetével.
Visszagondolva, hatalmas ajándék volt számomra, mert abban az időszakban nem a „nehéz, komoly, szegény” József Attilát ismertem meg, hanem a játékos, gyerekes, huncut és zseniálisan megható verseket író költőt. A műveiben minden téma benne van, ami a 20. század magyarságával kapcsolatos, és ahogy egyre több versét olvastam, egyre több színe, oldala tárult fel a költészetének.
Később József Attila-doktoranduszként a témavezetőmnek, Tverdota Györgynek köszönhetően mélyedhettem el abban a háttértudásban, amihez a versei megértéséhez, elemzéséhez szükségem volt. Elmondhatom, hogy József Attilával tanultam Magyarországot.
Mi fogta meg József Attila költészetében?
József Attila népi-nemzeti témája nagy kihívás volt. Az első és második világháború között dinamikus időszak volt Európában, de Koreában a japán megszállás harmincöt éve a legszomorúbb, legsötétebb időszak volt. Senki nem tudta, hogy Japán elveszíti a második világháborút, ezért azt sem tudtuk, hova vezet az a folyamat, amellyel megkezdték a koreai nép megsemmisítését. Az, hogy a japán megszállás megtörténhetett, összefügg azzal, hogy Koreában feudalizmus volt, mert nagyon későn kezdett nyitni a Nyugat felé, így a nyugati civilizáció, az ipari és társadalmi változások később értek el minket. A koreaiak számára ezért a népi-nemzeti téma a múlttól való búcsúzást jelenti, pedig, ha az új dolgokat nem fogadjuk, akkor ilyen válságos helyzet alakulhat ki.
Amikor József Attilánál találkoztam ezzel a témával, nagyon megfogott, hogy két nemzet mennyire másként gondolkozhat erről. Magyarországon különböző népek építették ezer éven át közösen a nemzeti tudatot. A koreaiak számára a külföldi azt jelentette, hogy támadó.
Úgy éreztük, hogy mindenki meg akar minket támadni és el akarja foglalni az országot, ezért erős nemzeti öntudat alakult ki. Nagyra becsülöm a magyar kultúrát és nemzettudatot – bár sok magyar azt mondja, hogy nem annyira működik, de én azt mondom, hogy ezer éve itt él ez a nép, és ez igazolja, hogy sikeresen működik.
József Attila versei megjelentek az ön fordításában Dél-Koreában. A magyar szerzők közül kit szeretne még megismertetni?
A már több nyelvre fordított szerzőket Dél-Koreában is kiadták, például Kertész Imrét a Nobel-díj miatt is meg akarták ismerni. De a koreaiaknak nehéz megérteni a magyar irodalmat, a magyar vicceket pedig különösen. Szeretnék a költőknél maradni, Petőfi Sándort szeretném fordítani.
Ha a humor nem lehet kapcsolódási pont, hogy látja, a két kultúra között mi lehet az?
A humor sem lehetetlen kapcsolódási pontként. Csak talán a közvetlen kapcsolódási pont megtalálása túlságosan is leegyszerűsítené a dolgot. A legnagyobb feladat mind az emberek, mind a kultúrák között, hogy minél jobban megismerjük egymást, így minél jobban tudjunk kapcsolódni is. Ezzel én is így voltam, hiszen amikor elkezdtem tanulni a magyarokról, még nem tudtam, hogy erre fogom rászánni az életemet – ami ma már természetes dolog.
Nagyra értékelem a magyar történelmi és kulturális értékeket, a magyar nyelvet, és azt, ahogyan ezer éven át építették a nemzetet.
Koreáról azt szoktunk mondani, hogy ötezer éven keresztül a Koreai-félszigeten fejlődött a kultúránk. Az egyik büszkeségünk az, hogy a koreai nép ötezer éves története során nem támadó nép volt. Szokták mondani, hogy azért, mert nem volt annyira erős, hogy más népeket meg tudjon támadni, de ez nem igaz, hiszen voltak olyan időszakok, amikor megtehette volna. Az elzárkózás csak a 19. század végén és a 20. század elején lett jellemző, a történelem során a koreai kultúrára mindig hatottak a szomszéd országok, és Korea is hatott rájuk. Voltak nehéz és jó időszakok, de nem veszítettük el magunkat, hanem megőriztük azt a részt, amit a lényegnek gondoltunk.
Fontosnak gondolom, ahogy József Attila A Dunánál című versében is mondja, hogy amit látok, azt az elődeimmel együtt látom. Magamének érzem ezt a gondolatot, mert amit én teszek az életem során, azt nem egyedül teszem, hanem közben az elődeim fogják a kezem.
És én is így adom majd át az örökségemet a gyermekeimnek.
Hogy látja, Dél-Korea világszinten népszerű műfajai, mint a K-pop, a K-film, a K-dráma adnak valamilyen választ a koreai nép múltbeli traumáira?
Ázsiát nagyon sokáig a saját kultúrái határozták meg, csak a 20. században a nyugati civilizáció elterjedésével nem tudtak érvényesülni. Mindazok a műfajok, amelyek most felkapottá váltak, nem egyik napról a másikra kitalált dolgok, hanem a koreai nép kulturális hagyományából származnak. Táncolni és énekelni szerető nép vagyunk, és a békés időszak megadta a lehetőséget a fejlődéshez, virágzáshoz. Persze nemcsak kulturális, hanem a gazdasági és társadalmi fejlődés is végbement. Néhány évtizeddel ezelőtt a koreaiak nem büszkélkedtek sem az ételeikkel, sem a dalaikkal; lebecsültük az értékeinket.
Ön miben látja a siker titkát?
A 19. századig majdnem ötszáz éven át uralkodó konfucianizmus szellemében a koreaiaknak fontos volt és fontos a mai napig a tanítás és a tanulás. Ez olyannyira alap, hogy például a háború után, amikor még az ennivalóra valót se tudták megkeresni, a tanulás akkor is a legnagyobb értéknek számított. A szülők számára nem választható, hanem magától értetődő volt, hogy taníttatják a gyerekeiket – ha nem taníttatják, az olyan, mintha nem etetnék őket.
A tanulás alapvető ahhoz, hogy az ember felnőttként képes legyen érvényesíteni a véleményét a társadalom, a világ szintjén.
Ha a fiatalok nem tanulnak, és nem adnak a hangot a véleményüknek, akkor soha semmi nem változik. Dél-Koreában sokáig, a nyolcvanas évekig katonai diktatúra volt, de a diákmozgalmak hatására akkor is lehetett fejlődni. Az egyes emberek teljesítményében mindig benne van mindaz, amit az elődeik értek el, és hogy onnan jó vagy rossz irányba mennek, annak eldöntése rajtuk múlik. Most világszinten ünneplik Dél-Koreát, de ironikus helyzet, hogy az ott élők olyan problémákkal küzdenek, mint a rendkívül erős versenyszellem társadalmi hatása, az alkoholizmus, az öngyilkosság és hogy nem születnek gyerekek.
A hirtelen jött siker feldolgozása is okozhatja ezt?
Természetesen. Mindenki első akar lenni. Aki jól táncol, a legjobb táncos akar lenni, a K-pop-csapatok között is nagy a versenyeztetés, aki nem lesz első, úgy éli meg, hogy nem sikerült. Koreában drasztikusan változott a társadalom, ez most mutatkozik meg.
A kultúra népszerűségét az is mutatja, hogy milyen sokan jelentkeznek az ELTE koreai szakára. Milyen tervei vannak a tanítványainak?
A koreai kultúra vonzza a diákokat, de amikor továbbtanulnak a mesterképzésen, már határozott elképzeléseik vannak. Sok dél-koreai cég jött Magyarországra, náluk lehetőség van az elhelyezkedésre például tolmácsként. A tolmácsolás egyáltalán nem egyszerű munka, de én remélem, hogy koreai szakot végzett diákok sok oldalról építhetik tovább a karrierjüket, például kutatóként, professzorként vagy a jövő ipari területein is.
A tanítás és a fordítás mellett ön a Sejong Intézet igazgatóhelyettese. Mivel foglalkoznak?
Az intézet Sejong királyról kapta a nevét, aki a 15. században a Csoszon-dinasztiában született. Mátyás királyhoz hasonlítanám, mert művelt ember volt, aki szerette a tudományt. Nemcsak könyvtárat épített és tudósokat gyűjtött maga köré, hanem maga is zseniális nyelvész volt. Általa jött létre a hangul, a koreai írás. A hangul az egyetlen írott nyelv a világon, amelynek alkotóját ismerjük. A mássalhangzók a hangszervek mintájára készültek, a magánhangzók pedig Korea világképét tükrözik meg.
Sejong király idejében a koreaiak még a kínai írásjeleket használták, annak ellenére, hogy két teljesen különböző nyelvről van szó.
A kínai írás nem fonetikus ábécén alapul, így nemcsak a két nyelv közötti különbség okozta a nehézséget, hanem hogy minden szót úgy kellett memorizálni, hogy mint egy képet. Az egyszerű emberek, akik egész nap dolgoztak, egyszerűen nem tudták megtanulni ezt az írást. Sejong király elhatározta, megoldja, hogy a koreaiaknak is legyen saját írásuk, amellyel egyébként nemcsak a koreai nyelv hangjait tudjuk kifejezni, hanem a szélnek, az állatoknak a hangját is. A modern hangul írásban legfeljebb 11 172 karakterkombináció lehetséges mindössze 24 mássalhangzó és magánhangzó használatával.
A Sejong király által meghonosított írás segítette Koreát, hogy a 20. században fennmaradhasson.
Az intézet a koreai nyelvet megtanulni vagy a kultúrával megismerkedni akaró embereknek tart kurzusokat. Szeretném, ha létrehozhatnánk egy kutatóintézetet is, amivel még közelebb hozhatnánk egymáshoz a koreai és a magyar kultúrát, és még többet tanulhatnánk egymástól.
2019 óta él családjával újra Magyarországon. Hogy érzik magukat?
Szoktam mondani, hogy én jól érzem magam, a lányaim pedig azért tanulnak, hogy majd szabadon döntsenek arról, hogy hol szeretnének élni. Komolyra fordítva a szót, a férjem is jó döntésnek tartotta Magyarországot; Dél-Koreában erős a versengés az iskolákban is, mi nem éreztük úgy, hogy ezt szeretnénk a gyerekeinknek. Érdekes, hogy sokszor utólag fejtem meg a döntéseimet. Eleinte nem tudtam, hogy ilyen sokáig fogok maradni, de rájöttem, hogy bizonyos időszakokban vigaszt találtam és választ kaptam a kérdéseimre Magyarországon, és ezért talán még jobban kezdtem szeretni az országot.
Konkrét kérdésre és válaszra gondol?
Személyes és filozofikus kérdésekre egyaránt, de mondok egy példát. Egyszer nagyon szomorú voltam, és felszálltam a villamosra. Szomorú arckifejezéssel ültek rajta az emberek, de a sötét villamosban egyszer csak elkezdett világosabb lenni. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Amikor körülnéztem, láttam, hogy egy kisbaba mosolyog az anyukája ölében, és a gyerek mosolyától mindenki nevetett. Olyan volt, mint egy csoda. Pedig igazából nem tett semmi különöset, csak a maga dolgát csinálta: mosolygott.
Rájöttem, hogy nekem sem a tetteimen, hanem a létezésemen van a lényeg.
Ugyanúgy, mint a mosolygó baba, teszem a munkámat, és attól függetlenül, hogy én mit akarok, biztos vagyok abban, hogy lesz hatása az emberekre. Csak remélem, hogy ez leginkább jó hatás lesz!
