„Valami olyasmit érzek, hogy minden áldozat és erőfeszítés ellenére a kultúra csak egy darabig tudja elkísérni az embert: az alapvető, nagy életválságokban nem tud sokat segíteni” – mondja Szervét Tibor, akivel többek között a kultúra funkciójának változásáról is beszélgettünk. Ezzel kapcsolatosan felmerült az is, vajon van-e ráhatásunk a saját sorsunkra, és szükséges-e, ha igen, mennyire szükséges szétválasztani véleményt és valóságot?

Két szerepet is játszik a Szentivánéji álom Székely Csaba által újramagyarított változatában, A varázslat egy nyáréjszakán-ban: Thészeusz és Oberon mintha egymás inverzei lennének. Mennyire nehezített terep ez? 

Valóban nagyon ellentétes karakterek ezek, hiszen Thészeusz földi király, hadat vezet, ítéleteket hoz, Oberon pedig tündér-, azaz égi király, aki varázsdimenzióban él. Nem is annyira eljátszani volt nehéz őket, inkább az okozott némi problémát, hogy a darab nem ad különösebb támpontot e két alakot illetően – az eredeti sem. Ráadásul ez eleve nem egy acélos szerkezetű Shakespeare-mű. Nekem kicsit olyan, mint Rejtő Jenő regényei: ő három-négy nap alatt írt meg egy könyvet, a sebtében papírra vetett oldalakkal fizetve a kávéházban. Szóval nem sok mindent tudunk Thészeuszról és Oberonról. Az körülbelül kiderült, hogy mind a ketten bizonyos házassági hercehurcától szenvednek, és hogy az athéni király erőszakosabb forma, hiszen háborúban, az amazonok legyőzésével szerezte meg a királynőjüket, Hippolütét feleségnek. Innentől kezdve azonban a saját fantáziánkra volt bízva, mit hozunk ki ebből az egészből. Na, merre menjünk? Mondjuk, legyen ennek a képzeletbeli Görögországnak a képzeletbeli uralkodója egy nagyon erőszakos, nagy férfierővel bíró ember, Oberon pedig egy fájdalmasabb, puhább, tétova figura. És miután én játszom az utóbbit, egy hatvanöt éves, öregedő Oberont gondoltam játszani, aki esendő és árva, mégis van benne valami manós, csibészes szellemi lény is. Ezért találtam ki a fehér arcot, ami sokat segített. Szükségét éreztem ennek a két szerep magamban való elkülönítése miatt, és hogy jelezzem ezt a tündérvilági létet. Aztán hogy ebből mi valósult meg, annak csak a közönség a megmondhatója.

Az eddigi néhány előadás alapján hogy látja, veszik a lapot? 

Szerencsére igen. Leginkább a mesteremberek jeleneteit szeretik a nézők, de úgy tűnik, hogy az egészet jól fogadják. És ez mindig nagyon fontos dolog: a közönség jó esetben visz és segít minket. Ebben nincs semmiféle varázslat. Még azt sem mondom, hogy metakommunikáció. Egyszerű kommunikáció, csak nem egy, hanem sok emberrel. Viszont hogy ez létrejöjjön, az a jó, ha amennyire csak lehet, magam is tudom, mit teszek a színpadon, és elég pontos célom tud lenni egyik vagy másik jelenettel. Volt olyan előadás – nem ebben a színházban –, amelyikben ott álltam tájékozatlanul, s ebből a belső biztonságból semmi se volt meg. Így aztán amikor néha négy-öt ember a huszadik perc tájékán szép finoman kiment a nézőtérről, teljesen egyetértettem velük. Ez valahogy úgy van, hogy mindaddig, amíg nincs közönség, kicsit légüres térben dolgozunk – a szöveg, a rendező, a partnerek és a színész. Hogy mit is csinálunk pontosan, az akkor dől el, amikor a nézők megérkeznek. Volt olyan eset is, egy zenés vígjátéknál, amikor a próbafolyamat utolsó pillanatáig úgy tűnt, hogy nem sikerült a dolog, nincs mese, meg fogunk bukni. Aztán jöttek a nézők, és a figyelmükkel, a nevetéseikkel úgy helyre tették az egészet, olyan önbizalmat adtak a színpadon lévő kis csapatnak, hogy erre azóta is jó rágondolni.

Ez a legfontosabb: a közös játék? 

Az egyik legfontosabb. Végtére is a közönségért vagyunk, neki akarunk elmesélni egy történetet. És sajna ezt jó párszor elfelejtjük. A szegény néző gyakran abban a tudatban ül órákig a székben, hogy biztosan vele van a baj, ő nem elég okos vagy tájékozott ahhoz, hogy megértse a magas művészetet. A mi felelősségünk, hogy ne tegyük ki ennek a szenvedésnek.

„A közönségért vagyunk. És sajna ezt jó párszor elfelejtjük. A szegény néző gyakran abban a tudatban ül órákig a székben, hogy biztosan vele van a baj, ő nem elég okos ahhoz, hogy megértse a magas művészetet”

A Thália színháznál a kezdetek óta a minőségi szórakoztatás a mottó. Közel tíz éve van itt, ennyi idő távlatából lehet mondani, hogy többnyire jók a választások e tekintetben?  

Sok jó választás van. Az itteni előadások jelentékeny része tényleg leírható ezzel a mondattal. A társulat pedig egyre gazdagabb, egyre több mindent látszik tudni. Szóval úgy tűnik, ez elég jó irány.

Előtte tizenhat évig volt a Radnóti tagja; hűséges típus, vagy egyszerűen így alakult?  

Igen, azt hiszem, alapvetően hűséges vagyok. Meg így is alakult. Igaz, annak idején a Radnóti és később a Thália mellett sokáig még öt-hat másik színházban is játszottam, és ez így együtt volt nagyon élvezetes. Az utóbbi három-négy évben viszont behúztam a kéziféket. 

Miért? 

Mert már nem vágyom rá, hogy minden időmet és energiámat a próba-előadás-bemutató háromszögében használjam fel. Van néhány dolog a színház mellett, ami érdekel, szeretnék ezekkel is foglalkozni.

Honnan jött ez a felismerés? 

Több dologból áll össze. Az egyik, hogy egy hosszabb személyes folyamat során rá kellett jönnöm, mennyi kárt okoztam magamnak, számomra fontos embereknek és az életem fontos dimenzióinak azáltal, hogy évtizedeken át minden erőmmel és kapacitásommal csak egyfelé koncentráltam. Ez nem megbánás vagy ilyesmi. Akkor egyszerűen ilyen voltam, ezt éreztem, tartottam helyesnek. Meg így is voltam nevelve, kondicionálva: mentem előre erős fegyelmezettséggel, mint egy jó katona. Ugyan – csak fontos tényező, hogy öregebb lettem, másként kell figyelnem az erőim felhasználására. A harmadik összetevő – és talán ezzel sokan nem értenek egyet –, hogy az utóbbi időben mintha megváltozna a színház funkciója a kultúrán belül. És óvatosan mondom, hogy talán a kultúra funkciója is a társadalmon belül. Ez megpróbál nem minősítés lenni, én így látom. 

Mire gondol? 

Valami olyasmit érzek, hogy minden áldozat és erőfeszítés ellenére a kultúra csupán egy darabig tudja elkísérni az embert, csak az élete egy bizonyos szintjéig képes támogatni, ha egyáltalán. Persze jó esetben nagyon tud szórakoztatni. Ez klassz. Viszont az alapvető, nagy életválságokban nem tud sokat segíteni. A színház sem. A színjátszás régi funkciói ma már nem értelmezhetők. A görög színház – és mi onnan származunk – eredetileg kétgyökerű. Van a dionüszoszi eredet, amely az ösztönökről mesél, azt láthatjuk általa, hogyan tör ki és tombol a mélyben rejtőző erő. A másik az apollói, amely az embernek az istenihez való kapcsolódását mutatja meg. Ezek az erkölcs, a sors és a hősiesség történetei. Ehhez csatlakozott a 20. században a frissen felfedezett pszichológia. A színház lassan ráfordult a lélek mélyén rejtőző vágyakra: erről szólt az utóbbi hatvan év a világ színpadain.

Ez baj? 

Természetesen nem, mert így megtudhattunk ön – magunkról, a lelkünkről egy csomó olyan fontos működést, amely addig elrejtőzött a mélyben. Csakhogy az ember mégsem gyógyult meg. Nem lett sikeresebb, nem ment könnyebben az élete. Hiába nézzük meg a Három nővért vagy a Hamletet, attól még ugyanúgy elveszítjük a talajt a lábunk alól, ugyanúgy tönkremegyünk, ha csalódunk anyánkban apánkban, ugyanúgy alkoholisták leszünk, középkorú férfiként ugyanolyan idióta szerelmekre lobbanunk, és le akarjuk kapni a tíz körméről a barátunk feleségét, mintha nem néztük volna meg ezeket a darabokat. Kevés az olyan színházi vagy filmes pillanat, irodalmi mű, ami hosszú távon is revelatív hatással bír. És nagyon nehéz – a tömegtermelés miatt egyre nehezebb – olyan előadást létrehozni, amelynek a készítői egyáltalán kitűzik a célt, hogy belépjenek az ember lelkébe, és azt mondják: kedves néző, megpróbállak megsegíteni ezzel a történettel, hogy amikor rájössz, hogy a szerelmed átver, vagy szembenézel valakinek az elvesztésével, halálával, legyen kapaszkodód.

Akkor mit lehet tenni?  

Hát mit? Lerakjuk hangyaszorgalommal, amit agyunk az ihlett órákban teremt – ahogy Vörösmarty mondja. Ott van például Az apa című, lélegzetelállító pillanatokkal teli film Anthony Hopkinsszal a főszerepben. Nagyon erős történet, kiváló forgatókönyv, remek színészek, érzékeny rendezés – nem varázslat. Illetve de: igen, varázslat, és ami létrehozta, az a sok tehetség és befektetett munka. 

Ha ilyen egyszerű a recept, miért nem ezzel főzünk?  

Egyrészt mert nem minden bokorban terem sok tehetség és befektetett munka. Másrészt pedig ezek csak szavak. És hiába mondom ki százszor, hogy krumpli meg kolbász, ha nem állok oda, nem cselekszem, akkor nem lesz étel. Emellett tény, hogy a színház szórakoztatóipar is. Üzlet, amely azzal keres pénzt, hogy tartalmat gyárt. Holott a tartalmat eredeti lényegük szerint nem gyártjuk. A tartalom először létrejön az alkotóban vagy alkotóközösségben, és aztán kifejeződik. De nem azért, mert elő kell állítani pénzért határidőre, hanem mert kikívánkozik. Egy történet, amelyre szükségünk van. Szophoklész nem azért írta az Antigonét, mert megrendelték tőle, hanem mert el akarta mesélni, hogy ha így bánsz az emberekkel és így bánsz az istenekkel, akkor annak ez és ez lesz a következménye. Ez a nagy-nagy különbség abban, hogy valami belső vágyból, szellemi szükségletből születik meg, vagy termékként. A mi világunkban sokszor termelünk, ritkábban alkotunk. Emiatt is gondolom, hogy megváltozott a kultúra funkciója.

Mindennek ellenére egészen derűs, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti –  a színpadon is.  

Örülök ennek. Törekszem sokat dolgozni ezen. 

Színésznek lenni nem eleve folyamatos önismereti munka?  

De igen, szerencsés esetben az. A szerencse ahhoz kell, hogy legyen erre a színészben hajlandóság és fogékonyság. Sőt, még valami kell: hogy szüksége legyen erre, valamelyest kényszerítve érezze magát. Hogy az élet, amit él, csak úgy tudjon jobbá lenni, ha ő felismeri, hogy ahhoz neki változnia kell. Az bizonyos, hogy ebben a sok jó szerep megsegít. Meg bennem eleve megvolt rá a hajlam. Így aztán a szerepeken keresztül rengeteg olyan impulzus ért, amely talán nem ért volna, ha mondjuk jogász maradok, és csak egyfajta struktúrában élem az életem. Sokáig ezért azt is gondoltam, nekem nincs személyiségem: mindig az vagyok, amit játszani kell. És sokáig meg kellett, sőt végül is a mai napig időről időre meg kell kérdeznem: ki vagyok én, és hogyan szeretnék élni? 

„Az élet sokkal érdekesebb annál, hogy beleférjen a boldogság-boldogtalanság kalickájába”

És mi a válasz?  

Változó válaszokat kapok. Most olyasfajta ember rajzolódik ki, aki sokat próbál tenni azért, hogy ne legyen a szükségesnél jobban kiszolgáltatva se önmagának, se a külvilágnak. Aki próbálja gyakorolni azt a nagy lehetőséget, hogy igenis van némi ráhatása a saját sorsára. 

Ez elég evidensnek hangzik.  

Pedig egyáltalán nem az. Általában úgy élünk, hogy megyünk erre, megyünk arra, mint a Barka kutya az erdőben, és reagálunk a környezetünkben történő dolgokra. Szinte bármi, ami a tudatunkat eléri, kiprovokál valamilyen viszonyt belőlünk: igen, nem, akarom, nem akarom, tetszik, nem tetszik satöbbi. Tehát reaktív üzemmódban vagyunk, és én sokáig nem tudtam róla, hogy van másmilyen üzemmód is. Sok beszélgetésre, nagyszerű találkozásokra, tanítókra, tanításokra és tanulásokra volt szükségem ahhoz, hogy át tudjam hangolni magam, és el tudjam választani a valóságot a véleményemtől. Ja, és sok időre, legalább tíz-tizenöt évre. Pedig ott van már a Hamletben is: „Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá.” Annyi a nehezítés, hogy nem elég ezt a gondolatot felismerni, a gyakorlatba is át kell tudni ültetni. Hiába olvasok könyveket arról, hogyan kell zongorázni, attól még nem tudok zongorázni. Csak zongorázva tudok megtanulni zongorázni. 

És ha így megtanultam, boldogabb is leszek?  

Igen. Merem mondani. És nyugodtabb és elégedettebb. Akár rájöhetek arra is, az élet sokkal érdekesebb annál, hogy beleférjen a boldogság-boldogtalanság kalickájába. A mi egyik csapdánk, hogy állandóan fogalmakat alkotunk, és minősítünk, véleményezünk, mintha ezzel kissé teremtenénk és uralnánk a világot. S ha egyszer csak jön valami súlyos betegség, akkor előfordul, hogy hirtelen összeomlik a saját véleményünkbe, sőt a saját egész énünkbe vetett hit és bizalom. Ám ha találkoztunk már azzal az élménnyel, hogy nem biztos, hogy a világgal van annyi baj, és lehet, hogy a bajokkal kapcsolatos viszonyunkat kell jobban átgondolni, akkor többé nem leszünk egyértelműen kiszolgáltatva a körülöttünk lévő embereknek, hangulatoknak, politikai rendszernek, főnöknek, beosztottnak, villamosvezetőnek, és sorolhatnám egy hétig, mi mindenről és mindenkiről hisszük, hogy teljes egészében meghatározza a létünket. 

„Az időjárásnak, a szomszédnak, a politikának pont annyi hatalma van felettünk, amennyit adunk neki”

Vagyis nem mindig más a hibás? 

Sohasem más a hibás. Ezt elég nehéz még kimondani is. Jobb úgy érezni, hogy valaki tehet arról, hogy velem ez meg az történt. De hogy én miben járultam hozzá a saját rossz hangulatomhoz, elégedetlenségemhez, hiányaimhoz, azt a kérdést talán nem tesszük föl elég gyakran. Pedig mindennek – az időjárásnak, a szomszédnak, a politikának – pont annyi hatalma van felettünk, amennyit adunk neki. Az egész működésben legalább ötven százalék mi magunk vagyunk. Senkinek nem érdeke, hogy Bárki Emberfia jól érezze magát a bőrében. Csak szegény Bárki Emberfia tud tenni ezért. De Bárki Emberfia tud. Bárhol van épp ebben a pillanatban. Tud tenni. Minden egyes nap.