A nyári napforduló az év legvilágosabb napja. Ekkor leghosszabb a nappal és legtöbb a fény, legrövidebb az éjszaka és legkevesebb a sötétség. Ez a nap, június 21-e a nyár csillagászati értelemben vett kezdete is, de korábban – különböző naptárreformokat megelőzően – ez a dátum június 24-e, azaz Szent Iván napja volt. A június 23-ról 24-re virradó nyárközép, avagy Szent Iván éjszakájához kapcsolódó népszokások között az ősi tűzünnep rítusai és a szenthez kapcsolódó történetek egyaránt megtalálhatók.
Ki volt Szent Iván?
A Keresztelő Szent János név valószínűleg ismerősebb számunkra; a szent története bővelkedik a különleges fordulatokban. Prófétaként, Jézus hat hónappal idősebb rokonaként és előhírnökeként mintegy összeköti az Ószövetséget és az Újszövetséget. A katolikus egyház a szentek ünnepét nem feltételezett születésnapjukra, hanem haláluk napjára helyezi, mivel ekkor kezdik meg örök életüket a mennyben. Keresztelő Szent János esetében azonban kivételt tettek, vértanúságának napja mellett születésének napját, azaz június 24-ét is megünnepeljük.
A szent története azonban már a fogantatása előtt elkezdődött: szüleinek, Erzsébetnek és Zakariásnak ugyanis olyan sokáig nem született utóda, hogy már lemondtak arról, hogy életük része lehet a gyermekáldás. Ekkor látogatta meg őket Gábriel arkangyal, és elmondta, hogy fiuk fog születni, akit már anyja méhében eltölt a Szentlélek, születésének sokan fognak örülni, felnőve pedig Illés szellemével és erejével készíti elő az Úr útját. Zakariás azonban kételkedett ebben, ezért Gábriel megnémította, de megígérte, hogy fia születésével vissza fogja nyerni a hangját. Erzsébet valóban megfogant, várandóssága hatodik hónapjában pedig meglátogatta rokona, Mária, aki akkor még nem tudta, hogy szintén gyermeket vár. Erzsébet ezekkel a szavakkal köszöntötte Máriát: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!”
Azért ugorjuk át a tüzet Szent Iván éjjelén, mert János édesanyja méhében ugrált az örömtől?
Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában az eseményt úgy írja le, hogy magyarázatot ad a Szent Iván-éji tűzugrás szokására is: „Máriának Erzsébetnél való látogatása alkalmával az Üdvözítő közelsége miatt János is megszenteltetett anyja méhében: alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat, és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek (Lukács 1,41). Ezt Felsőszentiván népe úgy magyarázza, hogy a látogatás alkalmával János édesanyja méhében ugrált az örömtől. Ezért kell a tüzet átugrani, mégpedig háromszor, hogy Szent Iván közbenjárására a Szentháromság annál nagyobb kegyelmet adjon.”
A nyári napforduló és a téli napforduló
Erzsébet és Mária találkozását követően három hónap múlva, azaz június 24-én megszületett Szent János, kilenc hónap múlva, december 24-én pedig Jézus. Az egyik dátum a nyári, a másik pedig a téli napforduló. János születésének napjától a nappalok rövidülnek, a fény egyre csökken, hogy Jézus születésének napjától a nappalok hosszabbodásával újra növekedjen a világosság. Keresztelő Szent János Jézus előhírnökeként így utalt Jézus és a saját szerepére: „Annak növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom” (Jn 3,30).
A Szent Iván-éji tűzhöz kötődő szokások
Elődeink számára a fény jelképezte a jóságot, a tisztaságot és az egészséget, így a Szent Iván-éji tűzgyújtással a Napot akarták megsegíteni a sötétséggel vívott harcában. A tűz jelképezte mindazt, amit a fény is jelentett számukra – hittek egészségvarázsló, tisztító, gonoszűző erejében. Úgy vélték, a tűz átugrásával meggyógyulnak és új erőre kapnak, de máglyákat raktak a termőföldeken is, hogy megvédjék azt a természeti károktól, és elősegítsék a jó termést. Ahol pedig nem tudtak tüzet rakni, fáklyával bejárták, hogy így juttassák el a tűz erejét oda is. A tűz átugrásának szerelemvarázsló erőt is tulajdonítottak: miközben az éjszakai mulatságon a párok közösen átugrották a tüzet, a falu népe összeénekelte őket. A lányok virágkoszorút viseltek ugrás közben, majd feldobták azt egy fára. Úgy tartották, hogy akié fennmarad, még azon az őszön férjhez megy.
A tűzrakás
Nem mindegy, hogy mi kerül a Szent Iván-éji tűzre. A hagyomány szerint a legények és a leányok külön-külön gyűjtötték a tűzrevalót, miközben végigjárták a települést. A falubeliek zsúpszalmát, rőzsét, gallyakat, májusfát és különböző gazokat adtak a közös tűzhöz. Utóbbi elégetésével a gabona tisztaságát és a jó termést akarták biztosítani. A tűzön virágos bodzafaágat, vasfüvet, fodormentát, tisztesfüvet füstöltek, majd a növényekből teát főztek, amelynek gyógyítóerőt tulajdonítottak. A füstnek pedig védőerőt, ezért fontos volt, hogy minél messzebb szálljon. Hittek abban, hogy azt a területet, amit a füst bejár, nem veri el a jég. A tűz hamujának is különleges erőt tulajdonítottak, ezért megőrizték, hogy később felhasználhassák.
Kiemelt fotó: MTI
