Kik lakták a Kárpát-medencét az első földművesek megjelenése óta? Hogyan zajlott őseink bevándorlása, milyen népekkel keveredtek útközben? Ilyen kérdésekre keresi a választ az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézete. Az igazgató lapunknak elmondja: bár a magyarság eredettörténetét valószínűleg nem tudják teljesen felfejteni – és ez nem is céljuk –, a gének sokkal több információval szolgálnak, mint elsőre hinnénk.
Egyre többen ismerik Magyarországon is az archeogenetika tudományát, hiszen olyan területeken képes új eredményeket felmutatni, amikkel kapcsolatban a hagyományos történettudomány források hiányában már tehetetlen. Ilyen például a magyar őstörténet, amelyről 850-től rendelkezünk történeti forrásokkal, az értelmezésük viszont sokszor problémás, mindenkinek van véleménye, elképzelése, sőt elvárása is. Az archeogenetika egyik hazai műhelyében, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetében azonban nemcsak a magyarság eredetét kutatják, hanem a Kárpát-medence népességeit az első földművesek megjelenésétől egészen a középkorig – tudjuk meg Szécsényi-Nagy Annától, az intézet igazgatójától.
A kutatóközpont épületében az irodák és konferenciatermek mellett egy genetikalabor működik, ahol látogatásunk alatt is folyik a munka. A régészeti feltárásokról múzeumi raktárakba vagy embertani gyűjteményekhez kerülnek a csontok. Ott tisztítják, dokumentálják, leltározzák őket. Ezt a munkát általában antropológusok végzik – meghatározzák az elhunytak nemét, elhalálozási életkorát, valamint alapvető betegségek jegyeit keresik a maradványokon. Szécsényi-Nagy Annáék csak ezek után vesznek dns-mintát; előfordul az is, hogy évtizedeket tölt egy lelet a múzeumban, mielőtt hozzányúlnak – magyarázza.
A módszerekkel pontosan meghatározható az elhunytak közötti rokonság foka
„Egy teljes koponya esetében mindez úgy történik, hogy kivágunk belőle egy picinyke csontot, a sziklacsontot, az emberi csontozat ugyanis ebben tartja meg legjobban a dns-t. Amennyiben ez nem áll rendelkezésre, akkor fogakkal dolgozunk. A csontokból vagy fogakból tisztítás után kifúrunk egy egészen kis pormennyiséget, 50 milligrammnyit, ez nagyjából két csipet sónak felel meg” – vázolja fel. Ezt követően különféle enzimatikus folyamatokat alkalmazva egy éjszakán át forgatják, áztatják a port, majd kinyerik az örökítőanyagot, amelyet utána dns-könyvtárakba foglalnak. Ez annyit tesz, hogy molekuláris vonalkóddal látják el a dns-szálakat, így a későbbi laborfolyamatok során nyomon tudják követni a mintákat, illetve újra ki tudják őket halászni egy- egy elegyből. Ezek után elkezdik szaporítani a dns-t, hogy látható és mérhető legyen, majd megfejtik a bázissorrendjét, ezt nevezik szekvenálásnak. A dns-szekvencia visszanyerése után kezdődik a bioinformatikusok, illetve a biostatisztikusok munkája. Az ő feladatuk összevetni egymással a szekvenciákat, illetve a különböző genomi pozíciók változásait, változatait egymáshoz képest, valamint populációgenetikai kérdések esetén csoportszinten is megvizsgálni az eredményeket.
A hazai archeogenetikai kutatások 2004 óta folytak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetében, a részleg 2021-ben vált önálló intézetté. A kutatások kezdete óta több jelentős eredményt is sikerült elérniük. „Az Urál keleti oldalán, Cseljabinszk és az Ujelgi tó közelében feltártak egy lelőhelyet, amely régészeti alapon párhuzamokat mutat a Kárpát-medencében megtalált honfoglaló népességgel. Ezt a nagyon szoros kapcsolatot sikerült genetikai alapon is kimutatnunk – magyarázza Szécsényi-Nagy Anna. – Külön érdekessége ennek a temetőnek, hogy a vizsgált minták egykorúak a honfoglalással, illetve részben az utániak, ezért valamiféle keleten maradt néptöredéket lehet mögöttük sejteni. Ennek a régészeti kapcsolatnak a genetikai megerősítése mindenképpen nagy eredmény volt a részünkről, amit az oroszországi kutatás is elismer.”
„Megpróbáljuk megfogni a Kárpát-medencébe érkező legelső generációt, azokat, akik még nem itt születtek, hanem Etelközben vagy akár annál is keletebbre.”
Mint fentebb szó volt róla, az Archeogenomikai Intézet nem csupán a magyarok eredetével foglalkozik. A valaha a Kárpát-medencében élő avarok kapcsán is sikeres projekteket tudhat maga mögött. „Az avarok 568-tól a 9. századig éltek a Kárpát-medencében, de a 800-as években már nehezen lehet őket nyomon követni, ugyanis elszegényedtek. Elvégeztük az első betelepülő elitcsoportjuk genetikai jellemzését. Ennek a csoportnak igen gazdag sírjai ismeretesek a Duna–Tisza közéről, a legismertebb Kunbábonyból került elő. Egy jelentős, az elitben domináns apai vonalat tudtunk elkülöníteni, amely kifejezetten belső-ázsiainak mondható. Ezt ma már teljes genomeredményekkel is alá tudjuk támasztani, tehát a korai avarok vezetői Belső-Ázsiából kellett hogy származzanak” – szögezi le az intézetigazgató. Hozzáteszi: az antropológusok már régóta feltételezték a keleti származást, a legtöbb gazdag sírba temetett egyént ugyanis keleti arc- és fejforma jellemzi.
Szécsényi-Nagy Annát elmondása szerint már gyermekkorában vonzották a romok, első olvasókönyvei pedig az ókori görögökről és rómaiakról szóltak. Családjában az orvostudománynak hagyománya van, a nagyanyja pedig biológia-kémia tanár volt, tehát a természethez való kötődését a családtól örökölte. Tizenhét éves lehetett, amikor egy ismeretterjesztő cikk nyomán rájött, hogy a történelem és a természet iránti érdeklődése az archeogenetika területén nagyon is megfér egymás mellett. Az írás arról szólt, hogy egy nap a neandervölgyi ősember dns-ét is lehet majd kutatni. Akkor ez még csak remény volt, ma már valóság. Szécsényi-Nagy Anna elvégezte a biológia, valamint a régész szakot az egyetemen. Utóbbi esetében az őskorra, illetve a népvándorlásra szakosodott, amelyeknél a kutatás az írásos források hiányában leginkább a genetikának veheti hasznát. Jelenleg az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének vezetője.
Ezzel összefüggésben sikerült azt is megállapítaniuk, hogy az avarok a belső-ázsiai Zsuanzsuan Birodalomból menekültek el, nem pedig a közelebb eső Heftalita Birodalomból. Az írásos forrásokkal összekötve a genetikai eredményeket az is bizonyossá vált, hogy az avarok 552-ben megkezdett vándorlása az egyik legnagyobb és leggyorsabb volt, ugyanis 558-ban már 5000 kilométerrel nyugatabbra, a Kaukázusnál említik őket. „További kérdés lesz, hogy közép-európai megtelepedésük időszakában volt-e újabb, esetleg közelebbről, a Kaukázus vidékéről vagy a kelet-európai sztyeppéről induló bevándorlás.”
Jelenleg többek között a Volga-, illetve az Urál-vidék kutatása folyik az intézetben, erről a közeljövőben publikálnak eredményeket. A szakember kifejti: „Olyan területeket vizsgálunk, ahol a magyarok megfordultak a vándorlásuk során, illetve olyan régészeti kultúrákat, csoportokat, amelyekkel kapcsolatban álltak az elődeik, esetleg olyanokat, amelyek mögött magyarokat sejthetünk. Jelenleg Etelközre fókuszálunk, illetve az első beköltöző honfoglaló-generációra. Mivel a honfoglaló népesség vegyes genetikai állományú volt, az összehasonlító elemzéseknél rendkívül nehéz mihez igazodnunk. Megpróbáljuk megfogni a Kárpát-medencébe érkező legelső generációt, azokat, akik még nem itt születtek, hanem Etelközben vagy akár annál is keletebbre. Ezeket a mintákat összevetjük az etelköziekkel, az ottani, szláv típusú sírokban, továbbá a Volga- és az Urál-vidéken fellelt mintákkal. Ebből próbálunk következtetéseket levonni a vándorlás sebességéről, jellegéről, valamint arra vonatkozóan, hogy elődeink mennyire keveredtek útjuk során.”
Milyen eredményeket érhet el az archeogenetika a jövőben? – adódik a kérdés. Sokan azt várják, hogy a magyarság eredetére fogunk egyértelmű választ kapni, ám ez a tudományág nem így működik, az összkép nem feltétlenül fog leegyszerűsödni. Előfordulhat például, hogy egy honfoglalás kori temetőben mindenki honfoglaló magyar viselettel bír, mégis genetikai alapon kiderül valakiről, hogy közelebb állt a szlávokhoz, más elhunyt valamely közép-ázsiai népcsoporthoz, a harmadik pedig a Mediterráneumból származott. Ilyenfajta diverzitás tárul fel azzal, hogy most már a mélyére lehet látni a genomoknak – tudjuk meg.
Az egyéni történetek viszont egyre érdekesebbek lesznek – emeli ki Szécsényi-Nagy Anna. Olyan rejtélyekkel találkozhatunk majd, hogy valakit eltérő származása ellenére honfoglaló magyarként temettek el. Az avar korban is tapasztalhatók hasonló jelenségek, a keleti genetikai komponensek keveredtek az itteniekkel, mégis némely esetben a biológiai kapcsolatoktól eltérő hagyományok szerint történt a temetés. Az igazán nehéz kérdés persze az, hogy az illető avarnak gondolta-e magát életében, vagy csak a környezete szerette volna őt avar öltözetben útnak indítani a túlvilágra. Ehhez hasonló történeteket lehet majd az intézet kutatásaitól várni, nem pedig fekete-fehér képet.
A gének sokkal több információval szolgálhatnak, mint azt elsőre hinnénk. A temetők teljes feltárása esetén a HistoGenes nevű, új, európai kutatási projektben minden emberi maradványt megvizsgálnak, így érthetik meg a sírhelyek szerveződését. „A jelenlegi módszerekkel, azaz teljes genomvizsgálatokkal pontosan meghatározható az elhunytak közötti rokonság foka. Mindezt meg tudjuk tenni negyed-, ötöd-, nagyon jó minőségű leletek esetében hatodfokig is. Utána egy óriási hálózatban kezdjük el vizsgálni és rendezni az eredményeket, és megpróbálunk összeilleszteni olyan családfákat, amelyeken látszik, hogy ki házasodott újra, ki nemzett fiúgyermeket, ki nem. Akár az is látható egy-egy ilyen családfán, hogy az özvegyeket újraházasították-e a férj testvérével, hogy legyen legalább egy fiúgyermek a családban. Ilyen szokásokra is fény derülhet, ezeket pedig aztán összevetjük a történészek által ismert dokumentumokkal, összehasonlítva avar kori eredményeinket a sztyeppei nomád népek szokásaival és a köztük megjelenő családtípusokkal vagy családmodellekkel” – ismerteti Szécsényi-Nagy Anna.
Az archeogenetikai kutatások ráadásul nem csupán emberek származását illetően hozhatnak új és meglepő eredményeket. Akár állatokat és növényeket is vizsgálhatnak, ami alapján a növénytermesztés történetéről szerezhetünk pontosabb információkat. Megtudhatjuk, milyen típusú gabonát termesztettek egykor, miként adták, cserélték, honnan hozták őket. A bemutatott módszerekkel az embereket és más élőlényeket megbetegítő kórokozókat is górcső alá vehetjük, mivel azok is megmaradnak a csontozatban, fogakban. Újabban talajmintákból is vizsgálnak már dns- t, az altaji Gyenyiszova-barlangban például azt kutatták, hogy az ősemberek milyen időszakokban és hogyan lakták. Az ELKH BTK Archeogenomikai Intézetében lovakat, valamint külföldi intézményekkel partnerségben kórokozókat is vizsgálnak.
