„Annak a Magyarnak eddig nem ismert nevét, ki a belgrádi toronyból 1453-ban a Törökkel leugrott, hogy inkább ő is azzal együtt haljon meg, mintsem a Török győzedelmi jel kitűzve lobogjon, s a vívó magyar sereget a vár általadására hagyaszthassa – ezt a bámító maga elszánót, mondá ezen barátom, Dugovics Titusznak hívták.”
Így írt Döbrentei Gábor a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat 1824. évi 8. számában, és ezzel örök időkre nevet adott annak az addig ismeretlen nevű legendás hősnek, akinek az emlékezete már Hunyadi Mátyás kora óta élt a történelemmel foglalkozók körében. Dugovics Titusz nevét azóta minden művelt magyar ismeri, és a legtöbben valószínűleg azt a képet is, amelyet harminc évvel később az ifjú Wagner Sándor festett az eseményről.
Ma már bizonyosan tudjuk, hogy Döbrentei tévedett, pontosabban egy Dugovics Imre nevű Vas vármegyei szolgabíró hamis dokumentumokkal becsapta. Dugovics Titusz valószínűleg soha nem élt, vagy ha mégis, nem volt ott a várvédők között, vagy ha ott volt is, semmilyen hiteles dokumentuma nem maradt fönn annak, hogy a zászlós törököt a mélybe rántotta volna.
A legendának azonban közel kortárs írott alapja van. Az ostromló törököt a halálba magával rántó, ismeretlen nevű nándorfehérvári hősről a híradás Bonfini 1492-ben megjelent magyar történetében olvasható.
A jeles humanista író hasonló esetet Jajca ostromáról is följegyzett, ami némi gyanakvásra adhat okot. Nem tudjuk, és most már nem is fog kiderülni, hogy valamely magánlevél, esetleg szájhagyomány örökítette-e tovább a megtörtént esetet, vagy Bonfini amúgy is gazdag fantáziája színezte ki az ostrom krónikáját. A legenda mindenesetre megszületett, későbbi történetírók átvették, Döbrentei nevet adott a hősnek, és ezzel Dugovics Titusz életre kelt.
Wagner Sándor mindössze huszonegy éves volt, de már a híres müncheni festőakadémia diákja, a romantikus történelmi festészet talán legnagyobb alakjának, Karl von Pilotynak a tanítványa, amikor megfestette azt a képet, ami mindannyiunk számára láthatóvá is tette a hőst.
A festmény alapján azt föltételeznénk, hogy Wagner afféle romantikus, lobogó hajú, rajongó művész lehetett. Akkor talán így is volt, később azonban a festő igazi akadémikussá lett, aki a legkülönbözőbb nációk művészei között olyan későbbi magyar mestereket is tanítványai között tudhatott, mint Szinyei Merse Pál, Munkácsy Mihály és Vágó Pál.
Elsősorban a nemzetközi piacra dolgozott, de számos magyar történelmi tárgyú képet is készített, amelyek közt az utóbb megsemmisült Mátyás legyőzi Holubárt vagy a ma is látható Izabella királyné búcsúja Erdélytől kiemelkedik a historista művek sorából.
A magyar kulturális kánonba mégis csupán a Dugovics-képével került. Ez sem a művészi kvalitása miatt, noha kétségkívül mesteri munka. Inkább azzal, hogy képpé formálta, láthatóvá tette, idegen szóval vizualizálta a magyar nemzeti mítosz egy darabját. És itt mindjárt fölmerül egy fontos kérdés: egyáltalán szükség van nemzeti mítoszokra, nemzeti mitológiára?
Amikor a kép készült, a közvélemény a leghatározottabb igennel válaszolt volna. A 19. század egész Európában a nemzeti mitológiák kiteljesítésének kora. Minden nép a múltját kutatta, hogy ősöket és hősöket leljen benne. A magyar történelem és hagyomány különösen gazdag tárháznak bizonyult, így teljesedett ki a honfoglalás és a középkor mondavilága, Hunyadi Mátyás legendáriuma, így formálódtak közismeretté a hódoltság, a szabadságharcok nagy történetei. Így teljesedett ki a magyarság képe önmagáról.
Wagner a Dugovics-képpel ennek az önképformálásnak lett sikeres, alkotó részese. A művészetének emléke e nélkül alighanem belehalványult volna az elfelejett kismesterek sokaságába, de a mítoszteremtő festménye kiemeli onnan, és még hosszú ideig a nemzeti kánon része marad.
Kiemelt kép: Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása, 1859., Magyar Nemzeti Galéria. Forrás: Wikipédia
