Egy város történetének és mikrotörténelmének időrétegei legalább olyan erőteljesen hívódnak elő Makovecz Benjamin budapesti városfotóin, mint a megvalósult szocializmus nyolcvanas évek elején még örökkévalóságnak tűnő időszaka. Talán nem véletlen, hogy ugyancsak ebben az atmoszférában születtek pár évvel korábban Cseh Tamás Levél nővéremnek albumának dalai, illetve már a fotók készítésének idején forgott Gothár Péter Megáll az idője, ami némileg ellentmondásos módon máig az egyik legfontosabb film 1956-ról és a kádári konszolidáció időszakáról.
Sem démon, sem félisten – Makovecz Benjámin mesél édesapjáról | Magyar Krónika
Dolgozott sokat, azt mondta, amit gondolt, betartotta az ígéreteit, nem beszélt mellé, a művészkedést meg kifejezetten utálta – emlékszik vissza apjára Makovecz Benjamin.
A Fortepanon böngészhető képanyag számomra kiemelkedő érdekessége éppen abban rejlik, hogy nem követi a fotográfia bevett esztétikai megközelítéseit és megszokott narratíváit, inkább sajátos tárgyilagossággal dokumentálja azokat a jeleket és nyomokat, amelyeket a 20. század, a különféle rendszerek és kormányzatok váltakozása hagyott Budapest utcáin és épületein, valamint a városban élőkön. Pontosan ezért tisztán tárgyilagos megközelítésről sem beszélhetünk, hiszen Makovecz Benjamin érzékenysége és véleménye, nem egy helyen sajátos humora is megnyilvánul a felvételeken, már-már szürrealisztikus, hovatovább közép-európai mágikus realizmusba vonva a képek atmoszféráját.
Bár utóbbi szavakért és a szándékosan túlfeszített irodalmi párhuzamért bizonyára sokadszorra megkapom a dorgálást a képek szerzőjétől, aki barátaival pusztán a dokumentálás szándékával járta az utcákat, az akkor még bárki számára nyitott kapualjakat, illetve azokat a tiltott helyeket, ahová a nyilvánvaló vadászösztön hajtotta őket.
Csak hát a nyilvános térben publikált fotókkal olyasmi történik, mint bármelyik műalkotással egy kiállítótér falán: a szemlélő interakcióba lép velük, igyekszik befogadni, értelmezni, sőt továbbgondolni a látottakat.
Ugyanez történik a négy évtizeddel ezelőtt készült városfotókkal is, melyekhez nem egy esetben szürreális történetek kapcsolódnak.
Olyan esetek, amelyek ma már aligha történhetnének meg. Legyen szó egy Czóbel Béla-rajongó segítőkész járőrparancsnokról a pesti éjszakában, vagy egy üveg borért a fotóst a város bármely pontján a háztetők fölé kalauzoló emelőkosár-kezelőről. Nem véletlen az a Parti Nagy Lajos-idézet sem – „Engem a látvány meghazáztat” –, amit a kiállítás címéhez kölcsönzött az alkotó. A Szívlapát már a kilencvenes évek korfestő költeménye, azé az átmeneti időszaké, amikor a Makovecz Benjamin által rögzített Budapest végérvényesen elmerült a múltba.
Engem a látvány meghazáztat. Makovecz Benjamin fotókiállítása ingyenesen látogatható december 22-éig a Kolta Galériában.
