1958 augusztusa. Meleg nyári nap Călimăneștiben. A nőkből és gyerekekből álló maroknyi magyar csoportot körbejárták az őrök: minden nő legyen az ebédlőben, a gyerekeket nem hozhatják be.
Már megint mi történt? – tanakodtak. Mi vár rájuk? Újabb helyre viszik őket, vagy – ez volt az örökös rémkép – elszakítják az anyákat és a gyerekeket?
Történik mindez két évvel a magyar forradalom után, az Olt partján fekvő román városban, a román kormány üdülőhelyén. Rabságban, amit valamiért csökönyösen vendégségnek hívnak a románok.
Akiket azon a nyári napon az ebédlőbe vártak, az ötvenhatos forradalom vezető alakjainak, Nagy Imrének, Szilágyi Józsefnek, Donáth Ferencnek, Losonczy Gézának, Vásárhelyi Miklósnak feleségei voltak. Ott volt még Rajk Júlia és Losonczy Géza titkárnője is. A gyerekek, összesen tizenketten, nem mehettek be a helyiségbe. A fiúk és lányok a legváltozatosabb életkorúak voltak, így az akkor már egyedül maradt anyák iskolai csoportokat szerveztek belőlük, és tanították őket. Hogy ne maradjanak le túlságosan, ha egyszer majd hazatérhetnek. Ha egyszer majd. Akkor már csaknem két éve éltek fogolyként Romániában.
Amikor 1956 novemberében az orosz csapatok támadást indítottak az ország ellen, a forradalom vezetői családostól a jugoszláv nagykövetségre mentek. A Hősök terére néző épületben két héten át huszonöt felnőtt és úgy tizenöt gyerek szorongott. Vártak, reménykedtek, szűkösködtek, elhitték, hogy Kádár Jánosék megtartják a nekik és a nagykövetnek tett ígéretüket, és engedik szabadon hazamenni őket. Nem így történt. Szó szerint elrabolták mindannyiukat, gyerekestől, nagymamástól, ahogy voltak. Néhányan még korábban elhagyhatták az épületet, így Szilágyi József nevelt fia és Kopácsi Sándor lánya, Judit. Miután hiába próbáltak valamiféle lemondó nyilatkozatot kicsikarni Nagy Imrééktől, és ezzel legálissá tenni az új vezetést, a forradalom vezéralakjait eltávolították az országból. Így kerültek Romániába. Férjek, feleségek, gyerekek, Nagy Imrééknél már unokák is, Feri és Kati.
Ezeknek a gyerekeknek az élete addig is viharosan telt. Szüleik mind régi mozgalmárok voltak, az ötvenes években éppúgy megjárták a börtönt, mint a hatalom csúcsait. Így talán érthető, hogy bármilyen furcsa, a gyerekek számára ez a kényszerű együttlét mégis sok örömet hozott.
Közös reggeliket, esti dominózást, családi vacsorákat, nagy sétákat a tó körül. Donáthék egyik kisfia beleesett a tóba, a harmadik pedig ott, egy közeli kórházban jött világra. Losonczy Géza kislánya, Annamária nemigen értette a politikai helyzetet, csak azt tudta, hogy az apja végre ott van mellette, meg lehet fogni a kezét, lehet vele sétálni, és még arra is hajlandó, hogy kis figurákat faragjon neki fából. A kislány az ötvenes években éveken át várta, hogy az apja kiszabaduljon a börtönből, ám a testileg, lelkileg megviselt férfi még szabadulása után sem térhetett haza, mert szanatóriumban kezelték. A forradalom alatt is sokat volt távol, maradt a fogság, mint igazi apaélmény.
A gyerekek öröme nem tartott sokáig, mert 1957 tavaszán minden jelzés és magyarázat nélkül a férfiakat letartóztatták, és ismeretlen helyre vitték őket. Olyan alapos házkutatások kíséretében, hogy némelyik család szállásán a padlódeszkákat is feltépték, és a karnisokat is leszakították. Amikor Vásárhelyiéknél eltűnt a kis István csúzlija, a gyerek csak legyintett: hagyd anya, majd a legközelebbi házkutatásnál előkerül. A gyerek olyan sokszor hallotta a szülőktől, hogy a szobában lehallgatók vannak, hogy azt képzelte, lakik a falban valaki, aki állandóan hallgatózik.
A letartóztatások után költöztették össze a nőket és a gyerekeket, előbb Piteștibe, majd Călimăneștibe.
Addigra már eldőlt a kis csapat státusza is, már rabok voltak, és nem vendégek, ezzel párhuzamosan az ellátás színvonala is romlott. Hol volt akkor már a narancs és a csokoládé, amivel érkezésükkor fogadtál őket? Amikor már gyümölcs sem került az asztalra, Donáthné Bozóky Éva olyan erélyesen lépett fel, hogy azontúl legalább almát kaptak a gyerekek. Kaptak ruhákat is, orvosi ellátást, kérésre tankönyveket, az őrök is kifejezetten jól bántak velük. Nekik ez kényelmes munka volt, mellette zöldségeskertet gondoztak, onnan vitték haza a családjuknak a termést.
MTI Fotó: Friedmann Endre
A gyerekeket jól kezelték, pedig olyan is előfordult, hogy azok vajjal kenték össze a csizmájukat. Vajjal, ami féltett kincs volt! A magyar nők tanították a gyerekeket és egymást is, ki milyen nyelven tudott. Néha összeültek népdalokat énekelni, és várták, mi lesz velük. Híreket otthonról nem kaptak, legalábbis politikai tartalmúakat. Azon a napon, 1958 augusztusában, ott az ebédlőben magyar nyelvű újságokat tettek eléjük. Az egyik a Népszabadság volt, a másik az Erdélyben megjelenő Előre. Azokból tudták meg a Magyarországon meghozott és már végre is hajtott ítéleteket. Szilágyi József felesége, pontosabban özvegye elájult, a többiek is összetörtek, nem sokat enyhített a gyászukon ez a suta és kevéssé emberséges módja a tájékoztatásnak.
A snagovi gyerekek és anyák ősszel hazatértek, egy teljesen másik világba. Lett belőlük lelkész, építész, pszichológus, képzőművész, orvos, nagy idők kis szemtanúi.
Kiemelt fotó: rubicon.hu
