A Nem Adom Fel Alapítvány egyik bástyájaként működő Nem Adom Fel kávézóba lépve sürgés-forgás, vidáman beszélgető emberek és kellemes kávéillat fogad bennünket. Beszélgetőtársaink, a Nagy Lépés Futárszolgálat munkatársai és az alapítvány társadalmi vállalkozásokért felelős vezetője már az egyik bokszban várnak ránk, hogy a nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában egyedülálló munkájukról meséljenek.
A munka mint integrációs eszköz
A Nem Adom Fel Alapítvány kötelékében működő futárszolgálat ötlete akkor született meg, amikor egyre több autizmussal élő fiatal csatlakozott a szervezethez, akiknek szerettek volna valóban hasznos, jól tervezhető és rendszeres munkát találni. Kezdetben az volt az elképzelés, hogy állandó partnereket gyűjtve útjára indítják a futárszolgálatot, akik számára az ott dolgozó kollégák plakátolási, csomag- és szórólap-kézbesítési feladatokat fognak elvégezni.
„A valóság azonban felülírta az elképzelésünket. Nem lett annyi hosszú távú megkeresésünk, mint amit eredetileg reméltünk, ehelyett sok alkalmi partnernek szállítunk csomagokat. Így viszont azt az állandóságot és kiszámíthatóságot sem tudjuk biztosítani a futároknak, amit szerettünk volna, hiszen mindig változik, hogy éppen milyen címeket kapnak aznapra” – meséli a futárszolgálat működéséről Józsa Ágnes, az alapítvány társadalmi vállalkozásokért felelős vezetője.
Ez a működés nagy fokú alkalmazkodást igényel az autizmussal élő futároktól, de ez Siklósi Péter szerint, aki már négy éve dolgozik a Nagy Lépés Futárszolgálat futáraként, egyáltalán nem baj, sőt, számára ez az egyik nagy előnye a munkahelyének.
„Itt dolgozni valóban állandó készenlétet igényel, hiszen sosem lehet tudni, hogy mikor fut be egy váratlan megrendelés, vagy hogy merre kell majd indulnom a következő napokban. De én ezt nagyon élvezem, mert egyrészt hasznos dologgal töltöm az időmet, másrészt a home office nem nekem való. Félek, hogy ha otthon lennék egész nap, nagyon könnyen elterelődne a figyelmem.”
Miután arról érdeklődünk, hogy ha otthon tartana a figyelme elterelődésétől, nem okoz-e problémát mindennap a forgalmas, zajos várost járni, ahol egyszerre ezer inger éri, és ismeretlen helyszínekre kell időre eljutnia, Péter csak mosolyogva megrázza a fejét. „Kifejezetten szeretem, hogy a város olyan részein is megfordulhatok, ahova normál esetben talán sosem mentem volna el. Gyakorlatilag nincs már olyan kerülete, olyan szeglete Budapestnek, ahol ne jártam volna. Azt is nagyon szeretem, hogy érdekes épületeket fedezhetek fel útközben.”
Ez az egyik nagy erőssége a Nem Adom Fel Alapítványnak, hogy úgy képes munkát találni a megváltozott munkaképességű kollégáinak, hogy közben figyelembe veszi, kinek mire van igénye, miben tud kiteljesedni, milyen feladat végzése közben érzi magát komfortosan. „Nálunk nem az történik, amit sajnos nagyon sok esetben látunk, hogy ezeket az embereket valamilyen rendkívül monoton feladattal látják el, ahol mindennap minden munkaórában ugyanazt az egy mozdulatot vagy részfolyamatot kell elvégezniük. Persze van, akinek ez a teljes kiszámíthatóság jelenti a biztonságot, a kiteljesedést, neki mi is ilyen típusú feladatot keresünk. Az egyik futárunk például az egyetlen fix megrendelőnk által adott megbízásokat teljesíti, így ő mindennap ugyanazt az útvonalat járja be” – jegyzi meg Józsa Ágnes, de hozzáteszi, nálunk inkább ez a fajta munka számít ritkaságnak, ugyanis a kétszázötven megváltozott munkaképességű embert foglalkoztató alapítvány alkalmazottainak a többsége változatosabb és az igényeinek megfelelő munkát végezhet a kávézóban, a tréningcsapatban, a takarító- és a futárszolgálatnál.
Követendő, de nehéz példa?
Ahogy Ágnes mesél a Nem Adom Fel Alapítvány működéséről, felmerül bennünk a kérdés, hogy ha náluk ez a modell ennyire olajozottan működik, más munkahelyeken miért nem tudott hatékonyabban megvalósulni a megváltozott munkaképességű emberek integrációja. „Mert az ő foglalkoztatásuk egyszerűen több odafigyelést és pluszenergiát igényel – veszi át a szót Kecskés Péter, aki a Nagy Lépés Futárszolgálat ügyintézőjeként a futárok munkáját koordinálja. – Sokszor bizony nem spórolhatók meg azok a pluszemberek, amilyen például én is vagyok.
Én a teljes munkaidőmben azzal foglalkozom, hogy segítsem a futárokat, intézzem az ügyeiket, tisztázzuk a nehezebb helyzeteket, beszéljünk az érzéseikről, egyeztessük, hogy pontosan hova kell menniük, mire van szükség az adott feladat teljesítéséhez. Mert ők csak így fogják tudni tökéletesen elvégezni a munkájukat.
Ez a pluszidő, -energia, és végső soron -anyagiráfordítás az, ami sok munkahelyen hiányzik, pedig ezeket nem lehet megspórolni, kell, aki segíti az új kolléga beilleszkedését, munkáját, és támogatja a már meglévő csapatot is, hogy meg tudják találni a közös hangot.” Persze jó példák is akadnak, vannak munkahelyek, ahová rendszeresen tudnak munkaerőt közvetíteni az alapítványtól.
Nyitottság az újra
A futárszolgálat jelenleg négy munkatárssal működik, pedig futárnak jelentkező akadna bőven, a megrendelők köre viszont nem bővült úgy, ahogy azt eleinte remélték.
„Annak ellenére, hogy egyedi szolgáltatást kínálunk, korlátaink is vannak.
Mivel a futárok csak tömegközlekedést használnak, kizárólag kisebb csomagokat tudunk szállítani és csak Budapesten belül tudunk kézbesíteni. Így ha valaki szívesen dolgozna velünk, de van például egy-két vidéki telephelye, akkor már nem fogjuk tudni vállalni a munkát. Azt is látjuk, hogy sokan nem tudnak a létezésünkről, így eszükbe sem jut, hogy futárcégből is választhatnának olyat, ami megváltozott munkaképességű fiatalokat alkalmaz” – sorolja Ágnes a speciális helyzetükből fakadó nehézségeket.
„Viszont azt sem lehet megkerülni – veszi át a szót Kecskés Péter –, hogy ahhoz, hogy valaki mellettünk döntsön, szükséges egyfajta nyitottság. Egy szándék, hogy egy jó ügyet támogasson, még akkor is, ha vannak korlátai a szolgáltatásunknak. Volt már olyan ügyfelünk, akin azt láttuk, hogy megrémült a helyzettől, hogy egy autizmussal élő futárral találta magát szemben. Én próbáltam meg átbeszélni vele a helyzetet, amit láthatólag meg is értett, mégsem hívott minket többet.”
Ágnes hozzáteszi, az alapítványnál gyakran találkoznak ilyen történetekkel, de természetesnek találják őket. Hiszen akinek nincs a családjában, a közvetlen környezetében fogyatékkal élő vagy megváltozott munkaképességű ember, azoknak lehet, hogy még sosem volt dolguk ilyen helyzetekkel, melyek kezdetben valóban bonyolultak tudnak lenni.
„Nem várhatjuk el a teljes megértést és feltétlen odafordulást olyanoktól, akik nem értik pontosan, hogy milyen helyzetben van a másik, és így mintájuk sincs arra, hogy miként tudnak hozzá kapcsolódni. Ez nem jön magától, hanem igenis tanulási folyamat. Pont ezért vagyunk mi, hogy összekötő kapocsként segítsük a megértést és egymásra találást.”
