A felnőtteknek szánt animációktól helyből kiráz a hideg, a sci-fitől, disztópiától nemkülönben. Pont ezért akartam annyira megnézni a Műanyag égboltot: kíváncsi voltam, a két műfaj keresztezése hogyan működik ebben a – magyar filmgyártásban legalábbis mindenképpen – úttörő alkotásban. És nemhogy nem csalódtam, de Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta első egész estés mozija már az első percekben úgy magával rántott, hogy a forma voltaképpen lényegtelenné is vált. Vagyis, pontosabban, az az érzésem támadt, hogy ezt a mozit nem is lehetett volna másképp megcsinálni: az úgynevezett rotoszkópanimációs technikánál, amelynek a lényege, hogy színészekkel felvett képsorokat rajzolnak át – ez esetben ráadásul kézzel –, semmi nem passzolna tökéletesebben a történethez. 

Ami amúgy a felszínen pofonegyszerűnek látszik. A nem túl távoli jövőben a termőtalaj kiszáradt, az élelem elfogyott, a megmaradt magyar lakosság a fővárosban él a szélsőséges időjárási viszonyok miatt létrehozott mesterséges buborékban. Az élelmiszerhiányra akad megoldás, de annak elég nagy ára van: amikor az emberek betöltik az ötvenedik évüket, magot ültetnek a szívükbe, fákká, azaz táplálékká változtatva őket – biztosítva a többség és a következő generációk fennmaradását. 

Ez a keretsztori már önmagában érdekes lehetne, de hogy a Műanyag égbolt több tud lenni, mint egy a potenciális globális ökokatasztrófát művészi eszközökkel felfestő alkotás, a nagy dráma melletti személyes dráma csodálatosan szép, érzékeny, metaforikus képekkel és utalásokkal teli kibontásának köszönhető.

Szamosi Zsófia: Már nem kérdőjelezem meg azt, amilyen vagyok | Magyar Krónika

A művészet szerepéről, az önfelszabadítás vágyáról, az elmaradt felkérésekről és a munkás szerepekről beszélgettünk a Műanyag égbolt egyik főszereplőjével, Szamosi Zsófiával.

A főszereplő házaspár, Stefan (Keresztes Tamás) és Nóra (Szamosi Zsófia) testi-lelki poklokon át vezető útja és újra egymásra találása párhuzamba állítható a Föld és benne az ember sorsával: van-e értelme az egyéni lemondásoknak, vagy már túl késő bármin is változtatni? Biztos, hogy meg kell-e menteni magunkat, ha ezáltal korlátossá válik a létünk? Ki győz a végén, ha egyáltalán: mi vagy a természet?

A Műanyag égbolt nem rágja a szánkba a válaszokat, hanem hagy gondolkodni, különösen a többféleképpen is értelmezhető, számomra inkább kézenfekvő és pozitív véget illetően. És hiába a klisék – az „élet-visszaszámláló” órában még a 2011-es Lopott idő című amerikai sci-fi is visszaköszön, ahogy a búra alatt túlélő emberi civilizáció sem mostani találmány, a hősök útját segítő típuskarakterekről nem is beszélve –, az egész valahogy mégis az abszolút újdonság érzetét kelti. Ha lehetne, néznénk még többet is belőle, akár egy hosszúra nyúlt, más figurák sorsának fonalát is kigombolyító sorozat formájában.

Fotók forrása: muanyagegbolt.com