Ebben a rovatban gyakran áradozunk majd az antikváriumokról. Mármint azokról, ahová az ember bemegy, böngész a polcokon, hogy utána valami kinccsel a kezében távozzon. Mert jó dolog az interneten keresgélni, de ahhoz cél kell, egy-egy ilyen könyvre azonban csak rábukkanni lehet.

Velem pontosan ez történt, amikor egy belvárosi antikváriumban rábukkantam Nagy Emil Londoni levelek című könyvére, melyet Singer és Wolfner adott ki 1936-ban. Ahogy most az olvasók – megkockáztatom – döntő többségének, nekem sem volt fogalmam, ki volt Nagy Emil, de azóta kiderítettem. 

Nos, egy 1877-ben született úriember, aki előbb korának sztárügyvédje, majd nyolc hónapon át a Bethlen-kormány igazságügy-minisztere. Háromszor nősült és összesen tíz gyermek apja volt, de nem azért, mert csapodár természet lett volna, hanem mert első két felesége egészen fiatalon meghalt. A szerzőről még annyit, hogy roppant derűs, kellemes humorú, mindenre kíváncsi ember volt, aki

az angol jogról és az igazságszolgáltatás szintjeiről is tud úgy írni, hogy az ember nem lapozza át, mint a nagyregényekben a csatajeleneteket.

A szerző részletesen leírja az alsóházat, a lordok házát, a bíró és az esküdtek szerepét, elmagyarázza ki a peer, a duke, a márki, és tudósít néhány bírósági tárgyalásról. Egy alkalommal például, amikor a bíró közli a vádlottal, hogy a védője egy fiatal ügyvédnő lesz, leírja, amint a vádlott rémülten kiált fel: „Egy kisasszony? Ó, te jó ég!”

Higgyék el, már ezeket jó végigolvasni, nem beszélve a többiről. A szerző elmegy egy kutyatemetőbe, a parkokba, részt vesz egy uzsonnán a Buckingham-palotában, és leírja, hogyan veszi ki gyémánt nyakkendőtűjét Ascotban, mert az nemcsak a kalapkészítők, de a zsebtolvajok Mekkája is. Természetesen megnézi a híres londoni állatkertet is, benne a világ leghosszabb kígyóját, melyet a walesi herceg hozott haza egyik útjáról. Egy magyar költségvetési vitánál is hosszabb, állapítja meg szarkasztikusan. 

A királyi családdal kapcsolatban egészen érdekes adalékot tartogat az olvasóknak. Nagy Emil egy alkalommal tanúja, amikor a király – V. Györgyről van szó – ellátogat másodszülött fiához, még inkább az unokájához.

A yorki hercegék akkor a Piccadillyn laktak, elsőszülöttjüket pedig így hívták: Erzsébet. Igen, arról az Erzsébetről van szó! 

Víkendekre is hívják, Surrey grófságban egy cambridge-i professzor látja vendégül. A ház asszonya Leiningen-Westerburg Károly aradi vértanú unokája, aki még autótúrára is elviszi honfitársát, hogy megmutassa a környék nevezetességeit. A szerző megállapítja, hogy az asszony olyan jól forgatja  a kormányt, mintha kötőtűk lennének a kezében. Egy másik alkalommal diákoknak tart ünnepi beszédet Trianonról, és – ez már nem a könyvből derül ki – valóban sok hívet szerez a trianoni béke felülvizsgálata számára a brit politikában.

Az angoloknál nincs házmester, bajuszkötő, fogpiszkáló, vasúti szabadjegy és potya miniszteri autó, állapítja meg a miniszter, de van valami, amiben bővelkednek: „az angoloknak amilyen rövid és egyszerű a vizitkártyájuk, viszont olyan hosszú és cifra a sírfeliratuk. El van ott mondva az illetőről minden elképzelhető szép és jó. Az egyik sírkövön Viscountess Downer van így feldicsérve. De a sírfelirat buzgó készítője nem érte be ennyivel, hanem amikor már minden szépet és jót elmondott az ott pihenő grófnéról, akkor még szó szerint ezt tette hozzá a szöveghez: a további részletekre lásd a Gentleman című folyóirat 1812. évi májusi számát.”

Hát csoda, hogy az ember kíváncsi lesz arra, aki ilyenekkel ajándékozza meg olvasóit?

Nagy Emilről megtudtam még, hogy harmadik felesége alapította Magyarországon az első Waldorf-szellemiségű iskolát, melyhez férje átengedte a családi villát.

1951-ben az akkor hetvenöt éves férfit kitelepítették, de ez sem törte meg, túl a hetvenen rendszeresen lejárt úszni a Tiszába. A forradalmat már nem élte meg, 1956 nyarán halt meg, nyolcvanesztendősen.

A Londoni levelek amúgy a Nemzeti irodalmunk mesterei sorozatban jelent meg.  Ez azért túlzás, de aki beszerzi a könyvet, biztosan nem bánja meg.