A költő az íróasztalánál dolgozott, négykézláb mászó kislánya mögötte játszott a padlón. Egyszerre iszonyú robaj törte meg a csendet, ledőlt a falnál álló kétajtós szekrény. Utána néma csend. A konyhából berohanó anya azt látta, hogy a férje mozdulatlanná dermedve ül, hátra sem fordul, nehogy szembesülnie kelljen a nyilvánvalóval. Mert ha a gyerek csendben van, akkor a bútor maga alá temette… De nem! Kis késéssel ugyan, de felharsan a panaszos sírás, a földön ülő kislány fájdalmasan nyújtogatja egyik kis ujját a szülei felé: bibis.
Tóth Árpádék Várban lévő, Werbőczy (ma Táncsics Mihály) utcai otthonában történt mindez a húszas évek elején. Az esetet a költő lánya, Tóth Eszter írta le visszaemlékezéseiben, és hozzátette, hogy ezután az apja soha nem hagyta el úgy a lakást, hogy gondosan végig ne tapogatta volna a nagyszekrény lábait, elég stabilan állnak-e.
A Nyugat meghatározó lírikusa tudta, hogy nem sokáig lehet majd a kislánya mellett, hiszen súlyos tüdőbetegséggel küzdött, ezért igyekezett a legodaadóbb apa lenni. Pedig először egyáltalán nem tartotta jó döntésnek, hogy az ő anyagi és egészségi állapotában családot alapítson, a gyerek születésébe inkább csak beletörődött. Ám apai érzései hamarosan kinyíltak és megerősödtek. Mesélt, játszott és sétált a gyerekkel, vitte kirándulni.
„Oly jó így egyszer mélyen örűlni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törűlni” (Tóth Árpád: Erdő)
A ma már a költőről elnevezett sétányon baktattak gyakran ők ketten, olyankor mindig felkeresték az édességes bódét a Bécsi kapu téren, ott a költő szertartásosan érdeklődött, akad-e valami újdonság a cukorkák, hörpintők, nyalókák kínálatában. Kényezteti a gyereket, csóválták a fejüket többen, de megint csak ez volt a válasz: „Ki tudja, meddig tehetem…?”
Egy alkalommal a munkahelyére, az Athenaeumba is bevitte a lányát, ott az igazgató, Miklós Andor biztatta a kislányt, válogasson bátran a színes ceruzák közül, vigyen haza, amennyit csak akar. „A pirosat miért hagyod itt?” – kérdezte Miklós meglepve. „Mert piros ceruzám már van otthon.” „Ugyanolyan élhetetlen vagy, mint az apád” – nevetett Az Est Lapok főszerkesztője, és bár a kislány nem értette a szót, azt tudta, hogy nem dicséret.
Tóth Árpád akkor már hosszú heteket töltött tátrai szanatóriumokban mecénása, Hatvany Lajos jóvoltából, és mókás, maga rajzolta képeslapokat küldött haza Tóth Eszter Anna kisleánynak, aki maga is nagy kedvvel rajzolt. A gyerek egyik alkotása láttán, amely apja reggeli mosakodásai nyomán született, és a Tóth Árpád aktya címet viselte, a szülők úgy döntöttek, kiteszik a gyerekágyat a hálószobából…
Megrendítő, és a könyv oldalairól is kiolvasható, milyen szorongató, mindennapos gondokkal küzdött a magyar líra egyik óriása.
Már házasságkötése előtt esengő levelet küldött Hatvanynak, hogy segítsen rajtuk. Ez a szívszorító levél ebben a kötetben jelent meg először, az özvegy beleegyezésével. Nemcsak József Attila éhezett és nyomorgott, de az Esti sugárkoszorú írója is, aki lefordította nekünk a virágirodalom csodálatos alkotásait. Ma, amikor ünnepeljük a költőóriásokat, ezt is tudnunk kell, és bár ami velük történt, nem tehető jóvá már, talán jobban figyelünk a kortárs művészekre.
A feleség, Annuska, a debreceni postamester kékharisnyának egyáltalán nem mondható lánya igencsak kilógott a Nyugat költőinek asszonyai közül. Vidéki, egyensúlyozott, kispolgári – írta róla a jóindulattal nem vádolható Kosztolányiné. Tóth Eszter ezt a jellemzést nem bánja, őt nem a szülei között feszülő intellektuális különbség ragadta meg, hanem az érzelmi kötelék, és az a helytállás, ahogyan a fiatalon özvegyen maradt asszony sok-sok jó szándékú támogató segítségével felnevelte őt. A szerző részletesen leírja Tóth Árpád és Annuska megismerkedésének történetét, az apai nagyapa, Tóth András szobrász szomorú sorsát, személyes emlékeit Babitsról meg a kor többi irodalmi nagyságáról.
Egy részlet arról, hogyan mesélt esténként a költő a kislányának:
„Elevenen emlékszem a kezére. Barna hosszú ujjaira, amelyeknek hegye hátrafelé hajlott. Esténként, amikor az ágyam mellett ülve mesélt, fogtam a kezét, hogy el ne mehessen, ha becsukódik a szemem. Félig elnyomott az álom, s ő halkan, óvatosan megpróbált otthagyni. Finoman, lassan húzta kifele kezét az enyémből, de – hopp! – én gyorsan megmarkoltam, tágra nyitva a szememet. Ő meg szépen visszaült, és zokszó nélkül folytatta a mesét. Sohasem türelmetlenkedett, kivárta azt a néhány percet, amíg csakugyan nyugodtan elalszom.”
