A 6. század második felében élt Vendel egy ír–skót nemzetségből származó törzs vezérének fia volt, ezért a hagyomány királyfinak is nevezi. Legendájából megtudjuk, hogy a jámbor, keresztény műveltség iránt érdeklődő ifjút apja a nyájainak őrzésével bízta meg, azt remélve, hogy ez a munka elvonja majd érdeklődését Istentől. Vendelt azonban továbbra is vonzotta a remeteség, így egy kis zarándokcsoporttal egy erdőben telepedett le, hogy azontúl koldulásból éljenek. Egy alkalommal azonban egy gazda rápirított, hogy miért kéreget ahelyett, hogy dolgozna, így az ifjú elszegődött hozzá pásztornak. Vendel lelkiismeretesen végezte munkáját, a legjobb legelőket és forrásokat kereste meg a nyájának, de továbbra is remetecellája után vágyakozott.
Mivel Isten számára igen kedves volt a jámbor ifjú küldetése, az angyalokkal elvitette őt remetéskedése színhelyére az állataival együtt.
A gondos fiatal pásztor azonban rögtön ráeszmélt, hogy a cellája közelében nem tudja megitatni a juhait, ezért a földbe szúrta pásztorbotját, amely nyomán bő forrás fakadt.
Gazdája épp arra lovagolt, és kérdőre vonta, hogy miért vitte el ilyen messzire a nyájat. Vendel ígéretet tett, hogy időben hazaérnek, és a gazda legnagyobb megdöbbenésére valóban már az ő érkezése előtt otthon volt az ifjú pásztor, és még arra is volt ideje, hogy a juhokat elhelyezze az akolban. A csoda ténye megértette a gazdával, hogy az ifjúnak elhívása szerint kell élnie, így beleegyezett, hogy visszatérjen remetetársai közé. Ők pedig elöljárójukká választották, kolostort építettek, és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt.
Diós István A szentek életében leírja, hogy az apátot azon a helyen temették el, ahol a remetekunyhója állt.
„Tisztelete a sírja körül azonnal megkezdődött, s hamarosan kápolnát emeltek, mely a csodák következtében zarándokhellyé vált. Vendel csodái főleg a járványos betegségek áldozatain mutatkoztak, illetve azok tapasztalták jóságos közbenjárását, akik állataik bajaiban hívták segítségül.”
Hét évszázad telt el „az egyszerű pásztor-remete-apát” tisztelete nélkül, 1320-ban azonban pestisjárvány ütötte fel a fejét Trierben, a helyiek pedig Vendelhez imádkoztak segítségért. A járvány elültével templomot emeltek neki, és a sírja felett álló kápolnából oda vitték át az ereklyéit. Ezt követően Európa-szerte elterjedt a szent kultusza, templomokat ajánlottak az oltalmába, és szobrokkal örökítették meg alakját. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában Wolfgang Jacobeit nyomán arra mutat rá, hogy a szent remete zarándokbotját az ábrázolások során értelmezhették pásztorbotnak, és annak magyarázatára költhették a legendát, így válhatott a jószágtartó gazdák, pásztorok, juhászok védőszentjévé.
Hazánkban Padányi Bíró Márton veszprémi püspök kezdeményezésére terjedt el Szent Vendel tisztelete, és hamarosan rendkívüli népszerűségre tett szert.
A magyar néphagyomány olyannyira magáénak érezte a személyét, hogy számos esetben magyar juhászként, pásztorfiúként ábrázolták, lábánál kutyával, báránnyal, és olyan történeteket is kerekítettek egy-egy szobrához, amely annak eredetét magyarázta.
Ezek szerint a szent az adott településen élő jámbor pásztorfiú volt, aki buzgón imádkozott a jószágokért, amikor dögvész dúlt. Könyörgése meghallgatásra talált, ezért emelték a szobrot.
Szokás volt az is, hogy a legelők közelében, a falu szélén, annak „őrzőjeként” állították fel a szobrát, hogy vigyázza a határt, és a helyszínen búcsút, körmenetet tartottak. Volt olyan település, ahol a Vendelnek emelt kápolna mellett szentnek tartott kút is volt, amelyről a népi hiedelem azt tartotta, hogy annak a forrásnak a vize folyik belőle, amely akkor keletkezett, amikor – a legendájában elbeszéltek szerint – Vendel leszúrta a botját, hogy juhainak inni adhasson.
A szent emléknapja, október 20-a szigorú munkaszüneti nap volt, ez összefügghetett azzal is, hogy úgy vélték, aznapra kell végezni a mezei munkával. A pásztorok dudaszó mellett mulatoztak, és Vendel napja a jószág számára is ünnep volt, nem fogták be, nem hajtották vásárra az állatokat. Ezen a napon pásztormisét tartottak, sőt a háziállatokért is mondattak misét, amely során a Vendelnek szentelt kápolna elé hajtották a gazdák a lovaikat, marháikat és juhaikat. Ezt követően a szent vízből a jószágok ivóvizébe öntöttek, hogy a szent oltalmazza meg őket minden bajtól.
A Vendel napja köré eső októberi vasárnapokat Vendel-vasárnapoknak nevezték, és tiszteletére zarándoklatokat tartottak, amelyek során a jószágért könyörögtek. De egész évben a szenthez imádkoztak a családok közösen, ha valamelyik négylábúnak baja esett, megbetegedett.
Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában hangsúlyozza, hogy a Szent György napjától (április 24.) Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) tartó időszakban a legelőkre kihajtott jószággal a pásztorok „bajmolódtak”. A hazaterelés után viszont már a gazdáknak kellett foglalkozniuk az állataikkal, ekkortól az ő felelősségük volt, hogy az ólakba szorult jószág átvészelje a telet, és semmilyen veszedelem, „tűz, rabló, farkas, éhezés és kórság” ne érje őket, ezért a gazdák az égi pásztorokhoz imádkoztak segítségért.
Vendel kiemelkedik a jószágot védő szentek közül, hiszen ő elsősorban „a juhászok védőszentje, akihez maguk a juhászok fordultak kéréseikkel, hogy védje meg nyájaikat aszály, villámcsapás, birkavész és farkas ellen méghozzá az egész évre szólóan”.
Kiemelt fotó: Wikipédia
