A fonó az asszonyok és lányok szórakozással egybekötött téli munkájának színtere volt. Az őszi behordás végeztével, általában a kukoricatörés után kezdték a fonást, és jellemzően a farsang végéig folytatták. Igyekeztek, hogy karácsonyra elkészüljenek a munka nagyobb részével, és semmiképpen se nyúljon bele a tavaszba. Így legkésőbb április végére, Szent György napra befejezhették, mert úgy tartották, Szent György után már „hurka teremne a szöszben”, illetve „mikor fakad a bodzafa, nem kell senkinek a rokka”.
Bizonyos napokon – Luca és Borbála napján, de szombaton, ünnepek előtti napon és az ünnepnapokon is – tilos volt a fonás, méghozzá olyan dologtiltó hiedelmek alapján, mint hogy aki Luca napján fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának, aki pedig Borbála napján próbálkozna vele, annak Borbála bedobná az orsóját az ablakon.
A fonóban a szálakra bontott kendert fonták meg. A szösz vagy csepü a párhuzamos szálakból álló laza anyagot jelentette, amelyből egy csomót kötöttek a guzsaly felső részére, hogy az ebből kitépett szálakat sodorja és tekerje az orsó. A guzsalyt és az orsót a fonókerék, majd a rokka váltotta fel, és utóbbinak olyan változata is volt, amelyet lábbal hajtottak.
A fonó a munka mellett szórakozást is jelentett a hosszú, hideg téli estéken. Meséket, balladákat, históriás énekeket adtak elő, daloltak, jóslással, találós kérdésekkel múlatták az időt.
A lányok közös játékai mellett bizonyos mulatságokba a legények is bekapcsolódhattak – megvolt ugyanis a rendje annak, hogy ők melyik napokon látogathatták a fonót.
A vidám hangulat, jó kedélyű beszélgetés vonzotta a legényeket, akik késő délután csatlakoztak, miután végeztek a jószágok ellátásával. A fonó nemcsak teret adott az udvarlásnak, de a hagyományos falusi szokásokhoz képest sokkal több volt megengedett, például a legény olyan leleményes módon fejezte ki vonzalmát, hogy leverte a neki tetsző lány rokkáját, és csak egy csók fejében adta vissza.
A lányokat sem kellett félteni, igyekeztek udvarlójuk haját belesodorni a fonalba. Mivel a legények kiszemeltjük lábaihoz ültek le, hogy tréfálkozással, beszélgetéssel szórakoztassák, amíg dolgozik, a lányoknak kézre esett a fiúk haja. Persze azért nem volt könnyű dolguk, de aki sikerrel járt, az számíthatott arra, hogy az egész társaság nagy nevetéssel jutalmazza. A lányok és a legények közösen olyan párválasztó játékokat játszottak, mint a Megy a kosár, a Fordulj bolha és a Kútba estem, illetve bizonyos napokon táncmulatságokat tartottak.
A fonóba a falu minden lánya eljárt, aki valami okból távol próbált maradni, azért elmentek a többiek, és nem hagytak neki kibúvási lehetőséget. Mindenki adott a megjelenésére, de a munkájukkal is igyekeztek kitűnni, mivel a legények elismerését azzal vívták ki igazán. A fiúk időnként igyekeztek tréfásan ellenőrizni is, hogy mennyire szorgalmasan fonnak a lányok: kulcsot rejtettek a szöszbe, mert az a lassan fonók guzsalyáról csak sokára esett le a földre.
Külön lány- és asszonyfonók voltak, és közösek is, ahol együtt gyülekeztek. Jellemzően közösen béreltek ehhez egy házat, és mindenki a saját fonalát fonta, de a módosabb asszonyok időnként meghívták a saját házukba a többieket. Ezen alkalmakkor mindenki a háziasszonyén dolgozott, aki cserébe megvendégelte őket, egyébként összeadták a fűteni-, világítanivalót és azt is, amivel megkínálhatták a legényeket.
A fonóban a szórakozás mellett fontosnak tartották, hogy jól haladjanak a munkával, ezért mindennek meghatározott rendje volt. Megszabott időrendben dolgoztak, délután kezdték a munkát, és sokszor éjfélig ott maradtak, és az is kötött volt, hogy mely napokon jöhettek a legények, és hogy mely napokon volt lehetőség táncra, mulatságra is. Még ülésrend is létezett, mivel voltak jobb és kevésbé jónak tartott helyek. Ez utóbbi a kemence mellett volt, ahova a legfiatalabbak kerültek, a jó helyeket a mesélők és a legszorgalmasabbak kapták.
Bogdán István Régi magyar mulatságok című könyvében leírja, hogy „a fonó Árpád-kori szava nyelvünknek. Bízvást feltételezhetjük hát akkori meglétét. Annál is inkább, mert a fonás ismeretét honfoglalása előtt sajátította el a magyarság. Korai okleveles emlékeink pedig arról tanúskodnak, hogy településben gyakorolták e foglalatoskodást”.
A lányok és a legények közös mulatozását nem mindig nézték jó szemmel, a Magyar néprajzi lexikonban arról olvashatunk, hogy M. Csulyak István református esperes az 1630-as években kijelentette: „a fonó nem egyéb, mint latorságnak hajléka”, és a Régi magyar mulatságokból is kiderül, hogy több helyütt igyekeztek korlátozni – leginkább azt, hogy ne nyúljon a késő éjszakába. De Bogdán Istvánnál olvashatjuk azt is, hogy „a kétnemű fiatalság állandó együttléte és a fonó szokásköre ellenére sem lett a fonó a »latorság hajléka«, legfeljebb házasságszerző intézmény… A legénybíró, no meg a falu bírája is vigyázott a közerkölcsökre, hogy hiba ne legyen. És mivel mindkét fél itt keresett párt magának, maga is vigyázott magára.”
A fonóhoz hasonlóan a tollfosztás is az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban, és ugyanúgy alkalmat adott a szórakozásra. Jellemzően azokon a napokon végezték, amikor nem lehetett fonni, mint Luca és Borbála napján. A kacsák és libák tollára az eladó lányok kelengyéjébe kerülő párnák és dunnák megtöméséhez volt szükség.
A tollfosztásnak is megvoltak a maga jellegzetes szokásai, játékai, és – ahogyan a fonóba – ide is ellátogattak a legények. Igyekeztek szórakoztatni a lányokat, de néha sikerült túlzásba vinni a tréfálkozást, például akkor, amikor madarakat vagy egereket engedtek el a titokban a tollak között.
A tollfosztóban táncmulatságokat nem rendeztek, de az ismerkedésnek, udvarlásnak ez is színtere volt, ahogy azt a tolnai megyei népdal szövege is mondja: „Tollfosztóban voltam az este, / Édesanyám azt is kileste, / Mindig csak azt hányja-veti szememre, / Kivel beszélgettem az este. // Nem beszélgettem én senkivel, / Keresztapám testvérnénjével, / Azzal sem beszélgettem én sokáig, / Éjfél után három óráig.”
Kiemelt fotó: MTI/Urbán Nándor
