Thuróczy Bertalan még nincs harmincéves, de már annyi minden megtörtént vele. Egyetemi évei elején jobb oldali hererákot diagnosztizáltak nála, és amikor végre megkapta a hírt, hogy gyógyultnak tekinthető, elveszítette a bátyját egy gyors lefolyású, agresszív betegségben.

Gyerekkori álma beteljesüléseként villamosmérnök lett, gyógyulása után képezte tovább magát orvosbiológiai mérnöknek. Jelenleg egy olyan okoskesztyűt fejleszt, amellyel sok-sok ember életét könnyítheti meg. Köztük a sajátját.

Futó, aki nemcsak a maratont futja le, de a városban egyik találkozóról a másikra is gyakran futva közlekedik. Ezeken kívül könyvet írt és adott ki Futni, hinni, élni címmel, hogy a történetével erőt és segítséget adjon másoknak.  Most írja a folytatást, Super sapiens lesz a címe, és jövő év elején jelenik meg. Dióhéjban ennyi, de ugye az ember története mindig sokkal több eseményeknél.

Bevallom, egy magának való, furcsa fiút vártam, ugyanis az első e-mailemre azt felelte, szívesen beszélget velem – leghamarabb másfél hónap múlva. Tessék?! Milyen ember lehet, aki ilyen szorosan és előre beosztja az idejét? Kicsit kocka, gondoltam, de persze tévedtem. Most úgy gondolom, roppant tudatos, és nagyon kedves. Olyan, akit érdemes megismerni.

Volt egy fiú, aki szüleivel és bátyjával a Szolnok melletti Rákóczifalván élt, olyan családban, amelyben a gyerekek is kimentek kapálni, és nekiálltak felhasogatni a tüzelőt. Korán megtanulták, hogy azért, amijük van, tenni kell. Nem lesz magától sem étel az asztalon, sem meleg a szobában. Jó indulás a további küzdelmekhez. Berciben a kezdetektől nagy adag kitartás és szorgalom volt, azt mondja, leginkább ezek miatt lett jó tanuló. Mérnök akart lenni, úgy érezte, e pálya által lehet mélyen megérteni, hogyan működik a világ. Fel is vették az egyetemre.

„Tudtam, hogy nem a bekerülés a nehéz, hanem a bennmaradás. Ezerhuszonhárman kezdtünk, és az első év után alig több mint ötszázan maradtunk. Az egyetemi éveink nem a bulizásról szóltak, én szinte csak aludtam és tanultam, utóbbit akár tizenhat órán át. Ebben a nehéz első évben jött a rosszindulatú daganat diagnózisa, amiben akkor már, amikor az orvos kimondta, biztos voltam.

Már 2015 januárjában éreztem tüneteket és tapintható csomót, de jöttek a zárthelyi dolgozatok, a vizsgák, tudtam, hogy ha elmegyek orvoshoz, műtét jön és kezelések, és akkor mi lesz az egyetemmel? Ezért csak nyáron mentem orvoshoz, ami hatalmas ostobaság volt, és remélem, a könyvem segít másoknak, hogy ne kövessenek el ilyet. Ha időben elmegyek, egy műtéttel és pár hét kieséssel megúsztam volna, így viszont már áttét volt a nyirokrendszerben és a tüdőben is.”

A könyvében hosszasan, mégsem a szenvedést hangsúlyozva írja le, hogyan tanult végig a kórházban kemoterápia közben is, hogyan jelent meg a vizsgákon, miközben nemcsak az eredményért szurkolt, de azért is, hogy a hányinger-csillapító gyógyszer hatása kitartson, míg beadja a papírt. Egy alkalommal frissen összevarrt hasfallal, saját felelősségére ment be vizsgázni az egyetemre. Szinte nem is a betegség foglalkoztatta, inkább az, nehogy kútba essenek a mérnöki álmai. Az meg szinte eszébe sem jutott, ami sokunkat foglalkoztat életünk nehézségei közepette: miért éppen vele történik mindez?

„Nem azt éreztem, jaj, milyen szerencsétlen vagyok, mennyire kiszúrt velem az élet, inkább azt, hogy ez olyan kihívás, aminek szívesen nekiveselkedem, mert rengeteget tanulok belőle. Már akkor az volt bennem, hogy ennek az egésznek a tanulságai elkísérnek az életemben, és én a poszttraumás stresszt poszttraumás növekedéssé fordítom át.

Így is lett, mert ennek a megnyilvánulása lett a könyv, a futás és a szenzoros kesztyű, amin dolgozom. Én azóta minden kihívásnak olyan erővel megyek neki, hogy nem kérdés: a maximumot adom magamból, megteszem, ami csak rajtam múlik.”

A szenzoros kesztyűről egyelőre keveset lehet mondani, hiszen most zajlik a fejlesztése, és Bercit több oldalról kötelezi titoktartás. Amúgy szó szerint a maga bőrén tapasztalja, milyen fontos, amin dolgozik, a kemoterápia után ugyanis kialakult nála egy perifériás keringési rendellenesség, a Raynaud-szindróma.

„Világszerte több millió ember érintett, sokan nem is tudják, hogy ez a problémájuk, ettől lilulnak, fehérednek az ujjaik hidegben. Általában autoimmun eredetű betegség, de kialakulhat hormonális változások idején, szülés után vagy a változókorban. Tartós hidegben lecsökken az ujjakban a keringés, ha ez sokáig fennáll, szövetelhalás lehet a következmény, fekélyesedés, évek, évtizedek távlatában akár amputálás is. Amikor nekivágtam a Balaton-átúszásnak, azért kellett feladnom, mert a tizenkilenc-húsz fokos vízben már jelentkeztek az érszűkület tünetei. Amikor behúztak a csónakba, elszörnyedtek a kezeim láttán. De nem csak ilyen extrém helyzetben okoz problémát. Lemegyek a boltba, hideg van, és a pénztárnál már alig tudom előhalászni a bankkártyát, mert nem engedelmeskednek az ujjaim. Hazaérve pedig alig bírom elfordítani a kulcsot a zárban, mindkét kezem kell hozzá. A szenzoros kesztyű, amin dolgozom, méri majd a viselője paramétereit, és melegít, amikor kell.”

Azt mondja, itt nyer értelmet a gyerekkori álma, amikor a legózás és a nagy felfedezők történeteinek olvasása közben azon gondolkodott, hogy egyszer majd valami maradandót szeretne alkotni. És ő soha semmiben nem elégszik meg az álmodozással. Családot szeretne, négy-öt gyereket, és legfontosabb célja a hosszú és egészséges élet. Ezért fut, nem az eredményekért.

„Nekem a futás eszköz. Megteszem az egészségemért, amit csak tudok, és ezek a gyakori tíz-tizenöt perces keringésfelpörgetések nagyon jók a szervezetnek. Ezért megyek gyakran futva a városban egyik helyről a másikra. A tanuláshoz, a munkához is hosszútávfutói mentalitás szükséges. A könyvben leírtam a bátyám történetét, ő szklerózis multiplexben szenvedett. Nekem kellett volna támogatnom őt, amikor bekerült a kórházba, de éppen én is a kontrollvizsgálatok eredményeire vártam. Biztos, hogy az is bennem van, hogy ha rajta nem tudtam segíteni, a könyvem és a létrehozott alapítvány másoknak hasznára lesz. Igen, nagyon tudatosan élek, az, hogy másfél hónap kellett az interjúhoz, nem azt jelenti, hogy ennyire hajszolt az életem, hanem azt, hogy minden órámat beosztom. Sokat futok, sokat dolgozom, sokat tanulok, de sok az énidőm és a regenerációra szánt időm is: olyankor olvasok, fürdőbe vagy moziba járok a barátaimmal, hazautazom vidékre, meglátogatom a családot, vagy épp összehozunk egy nagyobb baráti, beszélgetős vacsorázást a pesti csapattal. Meglehetősen introvertált ember vagyok, ezért egy-egy társaságban töltött blokk után szükségem van arra, hogy magamban legyek.

A halállal való találkozás óta az időmet a legfontosabb erőforrásnak tartom. Az időnk és a figyelmünk a legszűkösebb erőforrásunk, gyorsan fogy, és sosem lesz belőle több. Ezért minden nap ajándék, és minden perc számít.”