Velem szemben a falon két portré, Donát János festette őket 1814-ben és 1816-ban. Az egyiken harmincas éveiben járó férfi, a másikon vele egykorú asszony. Nézem őket, és ők visszanéznek rám, két évszázad távolából. A férfi igazából nem is rám néz, hanem közvetlenül mellettem a távolba, mintha a két évszázados múltból megőrződve lenne ott valami, amit én nem láthatok, de ő igen. Érdekes, az ember a szemnek milyen csekély mozdulásaiból is érzékeli a tekintet pontos irányát, még így, lefestve is! Ez a tekintet nem engem néz, és ez változni soha nem fog, a férfi a képen eddig sem nézett soha az őt szemlélő szemébe, és ezután sem fog. Örökre megmarad távolba merengőnek, bárhonnan próbálom is elkapni a tekintetét.

Reneszánsz és barokk festők játszottak el időnként azzal, hogy a néző szemébe néző önmagukat mellékalakként belerejtették a kompozícióba. Az ilyen mindig meglepi az embert, valamiféle cinkosságot érez a festővel, de zavarban is van, akárha valami illetlent követne el. Ez az én alakom nem hoz zavarba, megnyugtatóan néz el mellettem, nem fürkészi a titkaimat, csak én az övéit. Kellemes megjelenésű férfi, az arcán nyugalom, egészen enyhe mosoly, éppen csak annyi, hogy ne hasson gondterheltnek. Azt mondják, negyven fölött mindenki felelős az arcáért, amiben van is igazság, meg nincs is, mindenesetre egyéb támpont híján az arcából próbálok következtetni a személyiségére.

Mindnyájan ezt tesszük hús-vér embertársainkkal is, sokszor önkéntelenül, néha tudatosan.

Cesare Lombroso persze tévedett, az ember karaktere nincs stigmákkal az arcára írva, civilizált ember az ilyennek még a föltételezését is elkerüli. De azért játszunk a gondolattal. Én is játszom. Jómódú ember, ez nyilvánvaló, látszik a tartásán, a viseletén, és különben sem jött volna szóba, hogy lefestesse magát, ha nem lett volna rá pénze. A jómód nyugodttá tesz, ráadásul abban a korban a legtöbb ember azt a sorsot élte végig, amibe beleszületett, sem a lecsúszástól való félelem, sem a meggazdagodás vágya nem tette nyughatatlanná.

Rokonszenves, harmonikus arc, semmi kétség, kissé talán lágyabb is, mint amit ideálisnak tartanánk. Könnyen lehet persze, hogy ez az alkotó hatása. Donát jó festő volt, a portréi hitelesek, különben nem foglalkoztatták volna olyan sokan, de finoman bizonyára idealizált, a megrendelő szebbik valóját festette meg. Ezzel együtt is úgy tűnik, hogy a lefestett férfi a világgal és benne az általa elfoglalt hellyel elégedett volt. A legvalószínűbben földbirtokos, ha igen, a kép készítésekor még a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúrájának élvezője, anyagi biztonságban. Megfejthető embernek tűnik.

Az asszonyban már több titok rejtőzik. Ő a szemembe néz, és ez másik helyzet, arra kényszerít, hogy egyenesen őrá figyeljek. Pedig semmi kihívó nincs a tekintetében, inkább valami halvány szomorúság bujkál benne. Szerette a férjét? Ki tudja, még az is lehet, hogy ő jobban szeretett, mint ahogy őt szerették. Finom, nőies, kecses asszony, éppen csak nem szép. Donát tehetségét dicséri, hogy ezt a majdnem-de-mégsem szépséget meg tudta jeleníteni.

Nem szép, és ezt tudja, mert okos. Szerelmes ebbe a csinos, önmagával elégedett emberbe, és hogy el ne ijessze magától, elrejti előle az okosságát. Mégsem kap szerelmet cserébe, ettől szomorú. Talán.

Ahonnan ezek a képek együtt hozzánk kerültek, a családi hagyomány úgy tartotta, hogy Záborszky Mihályt és a feleségét ábrázolják. Miért ne fogadnám el a hagyományt. Némi kutakodással kideríthető, hogy ekkoriban éppenséggel élt egy bizonyos nemes Záborszky Mihály, a Somogy megyei Várdán birtokos, Stefaics Júlia férje, két fiú és két leány édesapja, kaposvári szolgabíró, főszolgabíró, majd a genealógus Nagy Iván szerint 1808 és 1811, Borovszky Samu szerint 1807 és 1813 között somogyi másodalispán. Alighanem ők lesznek azok. Somogyi másodalispán.

Két évszázad távolából ő néz rám, azaz mellettem a távolba. Mellette a felesége, aki egyenesen engem néz. Micsoda két évszázad!

Elképzelem azt a Magyarországot. Csokonai már néhány éve halott, Kazinczy jóval túl a fogságon, de még ereje teljében, Berzsenyi egészen közeli kortárs. Őt, földijük lévén, jó eséllyel ismerhették is. Az is lehet, hogy a költő Záborszky Mihálytól kapta Donát János címét, mindenesetre Donát a Berzsenyi-portrét egy évvel az asszonyé után festette. Széchenyi István még katonatiszt, őt aligha ismerhették, egészen más körökben mozogtak. Majd a fiuk, Alajos lesz az, aki reformkori íróként, lapszerkesztőként, Kossuth munkatársaként, 1848-as országgyűlési képviselőként Széchenyi köreibe is bebocsátást nyer. De ez akkor még a messze jövő. De nem is a híres emberek az érdekesek itt, hanem a mindennapi élet. A pár száz lelkes Várda apró jobbágyházaival, valamivel nagyobb nemesi lakjaival, kicsi templomával, mindennapjainak évszázados ismétlődéseivel.

Kaposvár akkor talán ha ötezer lakosával, iparosműhelyeivel, boltjaival, két kis kápolnájával. A somogyi paraszti, polgári, köznemesi világ, gazdálkodás, megyei ügyek intézése, egymás napokra, hetekre meglátogatása, politizálás pipaszó mellett. Donát János, a sziléziai németből magyarrá lett festő, akiről a kortárs, sőt barát Kazinczy Ferenc azt írta, hogy „miután ő hazánkat szépítette, nekünk őtet szabad magunkénak nézni”, szóval Donát, aki a kor jelesei közül sokakat megfestett, legtöbbször otthon dolgozott, a budai Herrengassén lévő lakásában, amit ma Úri utcának hívunk. Igen valószínű tehát, hogy Záborszkyék Pest-Budán is látogatást tettek, méghozzá több napra, hogy elég ideig tudjanak ülni a mesternek.

Azt a hármas várost is jó gondolati játék elképzelni: egy kis középkor, egy kis barokk, sok-sok 18., csipetnyi 19. század, mindösszesen talán ha hatvanezer lakos. Három évtizeddel vagyunk Petőfi előtt, a pesti belvárost és a Várat leszámítva csupa földszintes házak, földutak, szekerek, kutyák, macskák, gyerekek. Rövidebb életek, hosszabb napok és évek. Ez mind ott van a két képen. Mennyire nem lát az ember a jövőbe! Mennyire nem láthatta Záborszky Mihály és Stefaics Júlia, mi minden következik el e két évszázad alatt! Élték az életüket, és az volt számukra a teljesség. Velem szemben a falon kettős portré. Rám nem négy évezred néz le, mint Napóleon katonáira, de két évszázad igen. Éppen elég megrendítő ez a két évszázad is. A mi ábrázatunk, ha még két évszázadig fönnmarad, vajon milyen világra néz le akkor?