Turi Gábor újságíró-diplomata a hetvenes évek elején szeretett bele a nyugati életérzést megtestesítő jazzbe, azóta pedig a műfaj egyik hazai szaktekintélye lett. Magyar jazznapló című, nemrég kiadott kötetében kritikáit, koncertbeszámolóit, portréit, interjúit gyűjtötte egybe. A folyton változó zenehallgatási szokások között vajon a jövőben is lesz közönsége a jazznek? Turi Gábor Jan Garbarek norvég szaxofonossal vallja: a spontán zenélésre mindig szükség lesz.
Emlékszik rá, hol hallott életében először jazzt?
A debreceni egyetem kollégiumában. A szobatársak révén ismerkedtem meg vele. Volt, aki lemezeket hozott, más szalagos magnót. Ekkor még inkább a beatzene progresszív ága uralta az életemet.
Ez nagyjából mikorra tehető?
1970 és 1975 közé. Ezek az együttesek, mint a Blood, Sweat & Tears és a Chicago, már jazzhangzásokkal is éltek, az angol Cream tagjai pedig hosszú bluesos hangszerszólókat rögtönöztek. 1972-ben rendezték azt a koncertet Debrecenben, amelyből a jazzfesztivál kinőtt. Elmentem, és új irányt adott az érdeklődésemnek. Úgy láttam, a rock addigra elveszítette önkifejező, spontán jellegét, egyfajta iparággá kezdett válni.
Ez már a hetvenes évek elején látszott?
Ez egy folyamat volt, a nyolcvanas évek közepén fordultam el végleg a rocktól. Addig párhuzamosan foglalkoztam mindkét zenével.
Akkoriban, a hetvenes-nyolcvanas években mennyire lehetett írni a jazzről? Mert a műfajt azért nem igazán támogatták a kádári Magyarországon.
Sok év kellett ahhoz, hogy megfelelő tudásra tegyek szert a jazzről. Ebből a szempontból a vidéki élet
hátránnyal járt, a fővárosban jóval több információhoz lehetett hozzáférni. Lemezeket hoztak külföldről, az amerikai nagykövetség könyvtárában jazzmagazinokat lehetett olvasni. Egy időben azt is megtették, hogy a The New Yorker című folyóiratból kimásoltak jazztémájú anyagokat, és elküldték nekem Debrecenbe. A megyei lap, ahol akkoriban dolgoztam, nagyon vonalas volt, ám a kulturális rovat – bármilyen különösen hangzik ez ma – külön szigetet alkotott. Persze voltak korlátok, de érdeklődésünkből következő, saját témákkal is jelentkezhettünk. Volt egy rovatom, a Hanglemezfigyelő, amelyben az operától a népzenéig minden műfajról írtam ismertetéseket, a jazzről is. Mivel nem értettek hozzá, nem volt kontroll, szabadon írhattam, amit akartam. Bekapcsolódtam a város zenei életébe, 1978-ban átvettem a jazzklub vezetését. A zenei könyvtárban, majd a művelődési központban kétheti rendszerességgel szerveztünk előadásokat, közös lemezhallgatásokat
Mekkora közönsége volt akkoriban egy ilyen rendezvénynek?
Húsz-harminc ember mindig összejött. Akkoriban minden fedő alatt volt, beleértve a kulturális életet. Néha kidugtuk a fejünket tiszta levegőért. A jazzt, lévén amerikai eredetű zene, sajátos nimbusz övezte.
A nyugati életérzést hordozta, a spontaneitás, a nonkonformizmus, a szabadság képzete tapadt hozzá. Ezért olyanokat is vonzott, akik nem is igazán a zene iránt érdeklődtek. A jazz szabadságélményt adott, egyfajta kitörési lehetőséget abból a szűkös világból, amelyben éltünk. Volt egy közös ügy, ami sokunkat összefogott. A jazzklubhálózat a nyolcvanas évek magyar kultúrájának kevéssé feltárt, fontos szelete. Alulról induló kezdeményezés volt, amely később mozgalommá vált. Nem nyugati értelemben vett éttermek vagy bárok voltak ezek, hanem művelődési intézmények, egyetemek adtak helyet a foglalkozásoknak, koncerteknek. Szervezőként tudtunk egymásról, ismertük egymást országosan. A Népművelési Intézet – amelynek szakreferense Berki Tamás jazzénekes volt – és a zeneművészek szövetségének jazzszakosztálya felkarolta a kezdeményezést, 1979 és 1985 között négy országos klubvezetői találkozót tartottunk Tatabányán, Szolnokon, Szekszárdon és Salgótarjánban.
A rendszerváltás hogyan érintette a műfajt? A lemezkiadásra, a fellépési lehetőségekre gondolok.
Ellentmondásosan. A jazz végleg kiszabadult a karámból, de elveszítette különleges státuszát. Ez a zene
a szocializmusban előbb tiltott, aztán megtűrt, majd támogatott műfajként létezett. Intézmények adták a hátterét, de igazából elkötelezett hívei éltették. 1990 után nehéz helyzetbe kerültek a művelődési házak, s olyan eszközökkel igyekeztek kiegészíteni bevételeiket, mint a bálásruha-vásár. Az anyagi megszorítások a jazzt is hátrányosan érintették, csökkentek a fellépési lehetőségek. A megnövekedett mozgástér viszont soha nem látott aktivitást indított el. 1990-ben jött létre a műfaj társadalmi képviseletét felvállaló Magyar Jazz Szövetség. Magán-lemezkiadók alakultak, egyszeriben sok cd jelent meg, vendéglátóhelyeken jazzklubok indultak élő zenével nagy reményekkel. Pár év alatt azonban kiderült, hogy ezek a vállalkozások veszteségesek, mert a jazz valójában rétegzene. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy cd-ket viszonylag könnyű előállítani, de nehéz forgalmazni. Idővel a magánterjesztés került előtérbe, s az ezredforduló után új lehetőségeket nyitott meg az internet. A kilencvenes években önálló jazzmagazin is megjelent MaJazz címmel, azonban más törekvésekhez hasonlóan rövid életű lett.
A rendszerváltás előtt bekapcsolódott a politikai életbe az MDF színeiben, majd diplomáciai feladatokat vállalt Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Ezek a külföldi tartózkodásai hogyan érintették a jazzel való kapcsolatát? Tágult a horizont?
Jeszenszky Géza külügyminiszter helyezett ki kulturális attasénak Londonba, és három évet töltöttem el ott. 1998-tól 2002-ig Washingtonban sajtóattaséként dolgoztam. A londoni évek alatt inkább a hiányokat pótoltam, lemezeket, szakkönyveket szereztem be. Baráti viszonyba kerültem a The Times jazzkritikusával, aki gyakran vitt magával hangversenyekre. Washingtonban már rendszeresen írtam lemezekről hazai lapokba, és koncerteket is látogattam. Bármerre jártam, igyekeztem felkeresni a jazzhelyeket. Az Amerikai jazznapló című kötetem sokat merít ebből az időszakból.
Milyen volt élőben látni és hallani ezeket a legendás helyeket, zenészeket?
Amikor az Egyesült Államokban először kihajtottam az autópályára, euforikus érzés fogott el. Óránkénti száztíz mérfölddel hasítottam az előírt ötvenöt helyett. Fantasztikus élmény volt, emblematikus pillanata az életemnek. Ott lehettem abban az országban, ahová a jazz miatt mindig vágyakoztam. A négy év alatt sokfelé eljutottam, sok kapcsolatra tettem szert. Külön emlékezetesek maradnak a washingtoni
Kennedy-központban Billy Taylor zongorista estjei. Ahogyan a meghívott szólistákkal bánt, amilyen fesztelenül, szellemesen társalgott velük, abban a „bennelevőség” mutatkozott meg. Hogy ez a mi zenénk,
a sajátunk. Sok fekete amerikai muzsikusnak remek humorérzéke van, és az öniróniát is megengedik maguknak. Megtehetik, van mire büszkének lenniük.
Az Egyesült Államokban milyen a jazz megítélése?
Ez a zene a harmincas-negyvenes években, a szvingkorszakban ért népszerűsége csúcsára, amikor az időszak tánczenéje lett, és milliók hallgatták. Aztán kialakultak a modern jazz stílusai, a bebop, a cool, majd a free jazz, elvontabb, művészi igénnyel fellépő irányok, amelyek egyre kevesebb emberhez jutottak el. Ennek ellensúlyozásaként jelent meg a jazz-rock. Kitágultak a határok, a jazz rengeteg külső hatást magába szívott. Ma nagyon sokféle stílus, előadásmód létezik egyszerre a tradicionális New Orleans-i jazztől a kortárs hangzásokig.
Ugyanúgy rétegzene ott is?
Másképpen, mint itthon. A déli eredetű, fekete jazzt a kezdeti időszakban lekezelően fogadták. Később sokat enyhült a tartózkodás, de ma sem mindenütt értékelik megfelelően a jazzt. Az amerikaiak tudják, hogy ez az ő zenéjük, része a kulturális önismeretüknek, de ebből nem következik a széles körű hallgatottság. Elsősorban a nagyobb városokban vert gyökeret, a jazz ugyanis urbánus zene. Előadásához szükség van egymást inspiráló muzsikusok bizonyos létszámú körére. Ilyen metropolisz New York és Chicago. Los Angeles elsősorban a hollywoodi filmgyártás miatt vált vonzó központtá, mert a filmzenék és a stúdiók fontos munkalehetőségeket jelentenek a zenészeknek. New Orleans továbbra is szent hely, a bölcső. Fontos Boston is, amely a legeurópaibb amerikai városként erős intellektuális töltettel bír.
Amerikában mit gondolnak az európai jazzről?
Az Egyesült Államok el van foglalva önmagával, egy élet is kevés ahhoz, hogy alaposan bejárja az ember.
Kevésbé figyelnek a világ jelenségeire. Európa ott elsősorban az eredet miatt érdekes, politikai-gazdasági értelemben nem ez a legfontosabb régió. Az európai jazz nagykorúvá válása a hetvenes évekre tehető, amikor felkészült, jó zenészek önálló hangon kezdtek megszólalni. A neves amerikai magazinok, mint a Downbeat, hébe-hóba írnak ugyan európai zenészekről és lemezekről, a figyelem esetleges. Amerikából azonban egyfajta zenészkiáramlás már a húszas években megkezdődött Európa irányába. Időszakosan vagy hosszabb távra sok amerikai muzsikus Párizsban, Koppenhágában, Stockholmban telepedett le. Elsősorban azért, mert Európában művészetnek tekintették a jazzt, és tisztelettel fogadták az amerikai művelőit. Az avantgárd zenészeknek nem volt életterük az üzleties szellemű Amerikában, hiányzott nekik az ihlető közeg, ezért átjöttek Európába, ahol támogatást kaptak, és lemezfelvételeket készíthettek. Ha egy európai muzsikus Amerikában akar karriert befutni, akkor oda kell költöznie. A korábban kivándorolt magyar zenészek közül Zoller Attila, Szabó Gábor gitárosok, Jinda György és Tommy Vig ütőhangszeresek és Gárdonyi László zongorista tudott magának nevet szerezni. Az utóbbi két évtizedben többen kaptak ösztöndíjat a bostoni Berklee College of Musicba. Ez a világ leghíresebb jazzképző intézménye, ahova bekerülni óriási lehetőség. Nem véletlen, hogy a magyar fiatalok többsége a végzés után hazajön, egy-kettő dönt csak úgy, hogy ott kísérli meg kibontakoztatni a pályáját.
Önhöz az európai vagy az amerikai jazz áll közelebb?
Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy Európában inkább az agy dominál, Amerikában pedig a szív. Persze mindenütt vannak muzsikusok, akikben ez a kettő egyesül. Az európai jazzben több a tudatosság, a klasszikus képzettségből eredő konstruáltság, de talán a kreativitás is. Amerikában a legjobb feketék játékából ösztönös erő és spontaneitás árad. Bizakodást és felszabadultságot sugároz a zenéjük.
A magyarországi jazznek melyik volt a legvirágzóbb korszaka?
A kibontakozást a hetvenes évektől számíthatjuk, és a nyolcvanas években teljesedett ki. Nehéz megmondani, hogy mennyiben tekinthető eredetinek a magyar jazz. Ilyenkor elsőként Szabados György jön szóba, aki a magyar zenei hagyományokból építkezve a jazz és a huszadik századi komponált zene szintézisével teremtett önálló világot.
Szabados György munkásságával hangsúlyosan foglalkozik is legutóbbi könyvében, a Magyar jazznaplóban.
Mindig azt kerestem a jazzben, ami egyedi, ami nem az amerikai minta szolgai másolása. Ami valami
sajátosat tesz hozzá abból, ahogyan mi itt, Magyarországon élünk. Sok fiatal muzsikus van manapság, egyedi zenék is születnek, de Szabados volt az első, aki vállaltan szembehelyezkedett a jazz amerikai főáramaival. És a szakmai-politikai közeggel. Nem véletlen, hogy egyidőben nem is fogadta be a jazzközösség, nem tartották igazi jazz-zenésznek. Ezt ő sem állította, azt mondta magáról, hogy muzsikus. De végül is ebben a keretben teljesedhetett ki, jazzfesztiválokra kapott meghívást, jazzklubokban játszott, jóllehet a zenéje túllépett a műfaji határokon. A nyolcvanas években kultusz alakult ki körülötte, amiben nagy szerepe volt annak az elhivatottságnak és hitnek, ami az előadásmódját jellemezte. Nem azt mondom, hogy a zenésznek mindig meg kell halnia a színpadon, de a személyiség fedezete elengedhetetlen ahhoz, hogy a zene kellő hitelességgel szólaljon meg.
Apám, aki rajongott a jazzért, ezt úgy fogalmazta meg, hogy az az igazi jazz, amiben van „séró”.
Vagy van benne tartás, és odateszi magát az ember, vagy nem. A technikai virtuozitás nem elég, ha nincs
mögötte tartalom. Persze nagyon nehéz szavakkal megfogalmazni, hogy mikor történik meg valami a színpadon. Ezt érezni kell.
Ennyi jazzben eltöltött évtized után kik a maradandó kedvencei, a megunhatatlanok?
Elsősorban a modern jazz úttörői. John Coltrane például, akit kozmikus gondolkodásmód jellemzett. Eljutott az avantgárdig, de a közönsége leginkább a közbülső korszakait értékeli. Duke Ellingtont kezdetben idejétmúlt muzsikusnak tartottam, de rá kellett jönnöm, milyen óriási a jelentősége a jazz történetében. Vagy Louis Armstrong. Annak idején a free jazzbe ugrottam fejest, mert az volt a tagadás, a lázadás zenéje. Innen haladtam visszafelé a korokon, stílusokon át. Egyszer egy társaságban feltettünk egy Armstrong-lemezt a húszas évekből. Letaglózott a játékából áradó őserő és érzelmi intenzitás. Akkor értettem meg, miért tekintik őt Amerikában a jazz első nagy személyiségének.
A magyar jazzben vannak ilyen kedvencei?
Szabados György koncertjei mindig lenyűgöztek. Említhetem még Dresch Mihályt vagy a szabad zenélés
elkötelezettjét, Grencsó Istvánt. Kitűnő, megalkuvás mentes muzsikus Borbély Mihály szaxofonos, a cimbalom zseniális mestere Lukács Miklós, külön minőség Oláh Kálmán. A fiatalok között örvendetesen sok tehetség akad, elég, ha Tálas Áron vagy Oláh Krisztián zongoristák nevét említem. Egy ideje meghatározóvá vált a cigány muzsikusok jelenléte, szinte minden tehetségkutatót ők nyernek meg.
Látja a kritikusi utánpótlást? Lát olyan fiatalokat, akik kellő odafordulással és komolysággal írnak jazzlemezekről?
Volt egy nemzedék, amely a hatvanas években kapcsolódott ehhez a zenéhez; néhányan még ma is
írnak ebből a korosztályból. Megszaporodtak a publikációs lehetőségek, de kevesen veszik a fáradságot az elmélyült kutatáshoz, a múlt, az előzmények tanulmányozásához. Inkább ismertető, beharangozó cikkek, élményalapú kritikák jelennek meg, a zenetudományi megközelítés gyerekcipőben jár. A magyar jazznek még nem alakult ki olyan szellemi háttere, mint az irodalomnak vagy a színházművészetnek.
Ír még koncertekről, lemezekről?
Ebben az évben felfüggesztettem a kritikaírást, a Magyar jazznapló megjelenésével talán pontot is tettem
a végére. Nagyon sokat írtam életemben. Mostanában örömöt szerez, ha feladat nélkül, a magam kedvére hallgathatok zenét. Nem csak jazzt. Nem nagyon érzek késztetést arra, hogy elmondjam a véleményemet arról, amit hallok. A felgyűlt ismereteimet szívesebben osztom meg más formákban. A Magyar Zene Házában például szabadegyetemi sorozatom kezdődött a jazz városairól.
Néhány éve Nagymaroson él. Ez a környezet hogyan hat önre?
Falun nőttem fel, de életem nagy részét Debrecenben töltöttem. Hosszú évekig éltem Angliában és az Egyesült Államokban, így van kitekintésem. Alapvetően mindig vidékinek éreztem magam. Itt olyan természeti környezetbe kerültem, olyan gyönyörű táj vesz körül, ami felvillanyozó hatással van rám. Közvetlenebb, egyszerűbb világ ez, mint a nagyvárosoké. Élvezetet találok abban, hogy ülök a szobámban, és olvasok. Sok az adósság, a zenehallgatás miatt erre kevesebb időm adódott. Most éppen a Háború és békét fejeztem be. 1450 oldal, kemény kihívás, de megérte. Amikor fiatal voltam, küszködni kellett azért, hogy jazzt hallgathassunk, utána kellett járni, áldozni kellett rá. Manapság bármilyen zenéhez egy gombnyomással hozzá lehet jutni, mindenki egy pillanat alatt megtalálja, amit szeretne. Emiatt úgy tűnik, mintha már nem lenne olyan súlya az ügyeknek. Ez fájdalommal tölt el, de nem tiltakozom ellene. Abban bízom, hogy idővel minden letisztul ebben az új világban. Jan Garbareket, a híres norvég szaxofonost idézném, egy interjúban azt nyilatkozta nekem, hogy a spontán zenélésre mindig szükség lesz. A jazz alapvetően spontán zenélés, amelyre szükségünk van. Nekem mindenképpen.
