Nemrég jöttél haza Guatemalából, mi alapján választottad az úti célt?
Gyerekkorom óta Dél-Amerika-mániás vagyok. Kéttannyelvű gimnáziumba jártam, tizenöt évesen ösztöndíjjal egy félévet New Yorkban tölthettem, egy olyan családhoz kerültem cserediákként, ahol az apuka perui, az anyuka argentin volt, ezért otthon mindannyian spanyolul beszéltek. A félév végére már nagyjából értettem mindent, majd itthon folytattam a spanyoltanulást, mert azt terveztem, hogy visszamegyek hozzájuk. Erre ugyan csak húsz év múlva került sor, 2018-ban viszont a véletlennek köszönhetően részt vehettem egy ecuadori utazáson. A túravezető nem a megszokott turistalátványosságokon vezetett végig, hanem megismerhettük az ország igazi arcát, jártunk dzsungelben, vulkánon. Később utaztam vele Peruba, Kolumbiába és most januárban Guatemalába.
Az utazás ihletforrás számodra?
Kiskorom óta iszonyatosan élvezem, ha elmehetek egy olyan vidékre, ami teljesen más, mint amit megszoktam, nagyon érdekel a különböző népek kultúrája. Gyerekként a szüleimmel belföldön jártunk sokfelé, egyetemistaként nyelvet tanítottam, és minden félretett pénzemből utaztam. Miután megszülettek a gyerekek, sokáig sehova nem tudtam menni, majd amikor elég nagyok lettek hozzá, eljuttathattam pár napos külföldi könyvvásárra, erdélyi szereplésre. Most már a legkisebb is tizenöt éves elmúlt, és mind a négyen kellően önállóak ahhoz, hogy élvezzék, ha két hétre elutazom, hiszen ha nincs otthon a macska, cincoghatnak az egerek.
Apropó, egerek. A hajósinas egérkölyök kalandjairól szóló Rumini-regényeket úgy olvastam a lányaimnak, hogy amikor a sorozat végére értünk, elölről kezdtük a köteteket, és nem tudom, ki élvezte jobban a történeteket, ők vagy én. Hogyan jött a kalandszerető kisegér figurájának ötlete?
A nagylányom, aki most már huszonnégy éves, kiskorában hatalmas megfelelési vággyal küzdött, éreztem, hogy segítenem kell abban, hogy elengedje a szorongásait. Ruminivel egy olyan figurát teremtettem, amilyen a legtitkosabb vágyaiban szeretett volna lenni: bátor, bevállalós csibész, aki nem fél sem a büntetéstől, sem attól, hogy megharagszanak rá, és aki a szó jó értelmében gátlástalan, a barátaiért pedig a végsőkig kitart.
Ezzel a figurával minden gyerek azonosul.
Öntudatlanul alakítottam így, miközben arra törekedtem, hogy olyan mesét találjak ki a lányomnak, ami a lehető legjobb neki. Biztosan számított az is, hogy pedagóguscsaládból származom, és nekem is tanári végzettségem van, így benne van a véremben, hogy tudom, hogyan kell úgy megszólítani egy kisgyereket, hogy az megragadja a figyelmét, és mit kell neki mesélni ahhoz, hogy el is merüljön a történetben.
A Rumini-regényekkel olyan világot teremtettél, amelyben még a felnőttként is jó elmerülni.
Alapvetően azt gondolom, hogy a világ jó, vagy jónak kellene lennie. Hiszek a becsületben, a kitartásban, az elveink és a barátaink iránti hűségben. Fontos számomra, hogy szabadon dönthessek az életemről, ne korlátozzanak félelmek, vagy az, hogy mit fognak rólam gondolni. Ezt a világképet közvetítem minden könyvben, és a gyerekeknek egyszerűen jó érzés egy olyan világban kalandozni, ahol érdemes küzdeni, mert végül a jó győz, a rossz pedig elnyeri a büntetését.
Gyerekként kaptad ezt az erős hátteret, amire aztán építkezni tudtál?
Meghatározó volt a gyerekkorom, a nyarak felértek a csodával. Volt egy pici, huszonöt négyzetméteres faházunk Balatonakarattyán, ahova az évzáró után levonatoztunk, és iskolakezdésig ott is maradtunk anyukámmal és a testvéreimmel. A szabadság birodalma volt. Az egész nyarat ott töltötték velünk az unokatestvéreim, a szomszédban is volt egy csomó gyerek, bandáztunk, szerepjátékokat játszottunk, bicikliztünk, fára másztunk, strandoltunk, horgásztunk.
A kalandozás mellett több mesekönyved szórakoztatva tanít, a Lengemesékben a környezetvédelem, A két kis dínóban a különböző korok bemutatása a központi téma.
A két kis dínót a középső lányom, Bori kedvéért írtam, aki paleontológus akart lenni ovis korában. A különböző korok bemutatásához nagyon sokat kutatok, olyan visszajelzést is kaptam tanároktól, hogy például A két kis dínó és a honfoglalás című kötetből tanítják azt a kort. Az UNICEF-fel is van egy projektünk, amelynek keretében a gyerekek minden hónapban névre szóló levelet kapnak az immár nemcsak idő-, hanem világutazóvá lett dinóktól. Nagyon szeretem az ismeretterjesztő műfajt, szakemberekkel is konzultálok, az Almához például Polgár Judittal a sakkról, a folytatásban, a Drifterhez pedig egy igazi hackerrel beszélgettem sokat.
A kamasz korosztályt ugyanolyan jól meg tudod szólítani, mint a gyerekeket.
Gyakran jönnek át hozzánk a gyerekeim barátai, így sokat vagyok kamaszok között. Tudom, hogy miről beszélgetnek, ismerem a poénjaikat, beavatnak a szívügyeikbe. A kamaszregények mellett a gyerekeknek szóló könyveimet is folytatom, minden sorozat addig fog tartani, amíg van ötletem, és jól érzem magam benne. A Ruminit a Rumini kapitánynál egyszer már be akartam fejezni, de ahogy eltelt pár év, új ötleteim támadtak, és elkezdtek hiányozni az egerek, na meg rengeteg levelet kaptam, hogy ne fejezzem be – szép lassan ki is kristályosodott a következő kötet, sőt annyi ötletem volt, hogy miközben a Tükör-szigetet írtam, gyakorlatilag az azt követő részt is kitaláltam.
A Möbius-akta az első felnőtteknek szóló regényed. Mennyire vannak benne a saját érzéseid, élményeid?
Valamilyen szinten minden író minden művében magát írja, ha nem is feltétlenül a saját történetét, de azt, amit hall, lát, tapasztal, majd átszűr magán. A Möbius-aktában is vannak olyan események, amelyek, ha nem is egy az egyben, de velem vagy a barátnőimmel történtek.
Könyved női főszereplői mindannyian valamilyen elakadással küzdenek a házasság, a párkapcsolatok, a hivatás terén. Fontosnak érezted, hogy ezekről a témákról írhass?
Nagyon erős személyes indíttatásom volt rá, tíz éve tervezem ezt a könyvet. Akkor kezdett a második házasságom válságba jutni, és nagyon sok nehézséggel szembesültem, amelyek valamilyen formában megjelennek ebben a regényben is. Például azzal, hogy egy nagyon rendes, jó ember mellett egyszerűen nem érzem magam boldognak, olyan kötöttséget érzek, ami nem az ő hibájából, hanem a kettőnk dinamikájából adódik, és én megfulladok ebben a kapcsolatban. Akkor nekem azzal kellett szembenéznem, hogy négygyerekes anyaként kiléphetek-e egy ilyen házasságból, és ha megteszem, mit vállalok vele.
Nem tartottál attól, hogy egyedül maradsz?
De, abszolút. Tisztában voltam vele, hogy lehet, hogy ezzel megpecsételtem a sorsomat, és életem végéig egyedül leszek. De ezt tudva is meghoztam a döntést, vállalva, hogy bárhogy alakul is, az lesz az én utam.
Ehhez nyilván kell az önismeret.
Igen, tudom magamról, hogy nekem nem jó, ha egyedül vagyok, de annál sokkal rosszabb, hogyha olyan kompromisszumokat erőltetek magamra, amelyek korlátoznak, mert borzasztó nehezen viselek mindenféle keretbe szorítottságot.
Ez volt a személyes indíttatásod a regényre?
Sok mondanivalóm volt válásról, egyedüllétről, félelmekről és vágyakról. Szerettem volna a férfi-női kapcsolatokról írni, bele is kezdtem egy regénybe, de úgy éreztem, hogy nem elég erős; nem a történetből, hanem a struktúrájából hiányzik valami. Közben megfogalmazódott bennem egy krimi ötlete is, aztán tavaly január elején egy reggel azzal ébredtem, hogy megvan a megoldás, a kettőt egymásba fonva adhatok a kriminek mélységet, a regénynek pedig dinamikát és erős szerkezetet. Úgy éreztem, ebből valami igazán jó lesz, és olyan lendület kaptam, hogy hónapokon keresztül elképesztő nagy lelkesedéssel, belső tűzzel írtam.
Említetted, hogy a sajátod mellett mások történetei is hatottak rád. Én a környezetemben azt látom, hogy sok negyvenes-ötvenes pár házassága ér úgy véget, hogy nincs nagy dráma, válság, a házastársak mégis úgy érzik, nincs már közös jövőjük.
Igen, van olyan, hogy egyszerűen kifullad a házasság, de olyan is van, hogy annyira különböző irányba változnak, hogy már nem tudnak mit kezdeni egymással. Sok pár az évek során beleszürkül a másik mellett önmagába is, miközben érzik, hogy ahhoz, hogy újra izgalmas személyiséggé válhassanak, kellene valami inspiráció. Tulajdonképpen egy generáció élményét sűrítettem bele a válást fontolgató, negyvenes éveiben járó, művészettörténész Éva karakterébe. Ugyanez igaz a harmincas Zafirára és a húszas éveiben járó Olíviára is, mert fontos volt, hogy különböző életszakaszok és különböző típusú elakadások szerepeljenek – és különböző energiaszintek, ami azt is mutatja, hogy ki mire képes vagy hajlandó a boldogságáért, milyen eszközei vannak hozzá az adott életkorban, vagy mit gondol arról, hogy milyen eszközei lehetnek. Sok visszajelzést kaptam olvasóktól, hogy magukra ismertek a különböző szereplőkben. Ez is volt a célom, mert nem a saját történetem akartam megírni, hanem valamit rólunk, nőkről.
A regényben valóban nagyon erős a női lélektani vonal, műfaját tekintve viszont krimi.
Igen, talán a krimiszálban is az a legérdekesebb, hogy Kornél, a férfi nyomozó és Zafira, a női nyomozó, aki valójában forgatókönyvíró, mennyire másképp gondolkodik az eseményekről, és mennyire másképp nyomoz. Mellette ott van még a két másik fontos női szereplő, a negyvenes Éva és a huszonéves Olívia: hármójuk élete keveredik szó szerint és elvontan is a történetben. A könyv feszültsége részben épp abból következik, hogy pontosan látjuk, hogy mi játszódik le ezekben a nőkben a cselekmény különböző pontjain. A kerettörténet pedig a negyedik női szereplő, Zoé története, az ő egyes szám első személyben írt rövid vallomásai a fejezetek között kapnak helyet. Az, hogy neki mi köze van a történethez és a többi szereplőhöz, egyfajta nyomozási lehetőséget kínál az olvasónak. Zoé szálának megértése egy másik síkra is helyezheti a történetet, teljesen új értelmet adva neki.
A könyv mottóját Ottlik Géza Prózájából választottad.
Az volt a titkos célom, hogy az olvasó a befejezést megfejtve döbbenjen rá, hogy a regényben semmi sem azt jelenti, amit addig annak gondolt, és késztetést érezzen, hogy újraolvassa az egészet, vagy legalábbis kikeressen bizonyos jeleneteket, és újraértelmezze azokat. Az Ottlik idézet éppen így működik.
A Möbius a végtelen szimbóluma, ezért választottad ezt a címet?
Ezért is, illetve a könyvben fontos szerepet kap egy klinika, amely ezt a nevet viseli. A történetben van egy olyan csavar, ami túlmutat a realitáson, ezért sokáig Z-akták volt a munkacíme, mert fontosnak tartottam az X-aktás utalást. Végül hosszas gondolkodás után született meg a cím.
Mennyiben volt más felnőtteknek írni, mint gyerekeknek?
Az élmény maga nagyon hasonló volt, mert ugyanolyan lelkesedéssel, belülről jövő vágyból írtam. Viszont sokkal több kételyem volt, mert azt akartam, hogy ez a könyv is örömet szerezzen, izgalmas legyen, és élmény legyen olvasni – felnőtteknek viszont egy-két antológiába szánt novellát leszámítva még nem írtam.
A felnőtt-témák megfogalmazása nem okozott fejtörést?
De igen, vannak benne olyan részletek, például a szexjelenetek, amikkel nagyon sokat kísérleteztem. Miután az egyiket megírtam és visszaolvastam, úgy éreztem, ez virágnyelv, ennél sokkal szókimondóbbnak kell lennem, a következő verzió viszont nagyon trágár lett, amit nem akartam, ezért újra nekifutottam, de akkor meg túl romantikus lett – pedig az adott jelenetben a férfi szereplő hevesen bánik a nővel. Miután ötször vagy hatszor átírtam, éreztem úgy, hogy sikerült egy jó egyensúlyt találni.
A krimi megoldása kiderül a regényből, de mi lesz Zoéval? Az ő elakadását feloldod vagy az olvasóra bízod?
Annyiban oldom fel, hogy rájön, hogy mi okozza az elakadását, és innentől kezdve már az ő dolga lesz, hogy erre mit reagál. De a lezárás magában foglalja annak lehetőségét, hogy az élete jó irányba fog menni.
Min dolgozol, valamelyik sorozat következő kötetén vagy a regényhez tervezel folytatást?
Nyitva hagytam a lehetőséget, hogy folytassam A Möbius-aktát, mivel több utalás is történik egy korábbi bűnesetre, ahol a két nyomozó főszereplő már találkozott egymással, de akár egy jövőbeli bűnügyet is megírhatok. Ám most nem igazán vágyom erre, boldog vagyok, hogy ez a könyv elkészült, tele vagyok ifjúsági és gyerekregények terveivel. Lehet, hogy egy pár év múlva megint elkezd majd piszkálni, és akkor megírom a folytatást, vagy valami teljesen más felnőtt dolgot – mert nagyon sok novellatervem van. Egyedül csak időre lenne szükségem, mert azzal állok mindig rosszul.
Az első kép forrása: Berg Judit
