Őseim az 1750-es években érkeztek Lókútra, de számomra maga a helyszín jóval többet jelent az említett dátumnál. Apai és anyai ágról is a Bakonyhoz köthető a családunk, édesanyám felmenői a cseszneki vár alapításakor a környékre költöző, első várvédő Hegyi család tagjai. Édesapám, Sümegi Elemér hegedűkészítő a Schaffhauser-ág leszármazottja, ezt a – később nagyapám által magyarosított – vezetéknevet viselem egyetemista korom óta én magam is. Édesanyám körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kezdte el mélységében kutatni a családfánkat, és hamar kiderült, hogy valamilyen ágon minden Schaffhauser a rokonunk. A névnek többféle írásmódja és elírása is létezett az évszázadok során, én úgy éreztem, a legősibb verzióval tudok hitelesen köszönetet mondani az elődeimtől örökölt értékekért.

Nagy szerencsém, hogy a szüleim nem csupán megőrizték, de tovább is élik a családi történeteink fonalát, így talán nem meglepő, hogy már középiskolásként engem is ez az út foglalkoztatott. Rendszeresen látogattam és meséltettem az idősebb falubelieket, hogy megértsem, milyen emberek formálták ezt a vidéket az évszázadok során. Az elbeszélésekből hamarosan valós élmények formálódtak – lassan minden erdőhöz, mezőhöz kapcsolódott egy családi történet.

Tudom, honnan bányászták a követ az ükszüleim, amit aztán lovas kocsikkal szállítottak, hogy felépíthessék belőle a templomunkat, vagy épp rá tudok mutatni arra a mezőszéli kőkupacra, amit a dészüleim a talaj minőségének javítása miatt hordtak ki kosarakban a földterületről.

A legerősebb „útjelzőm” azonban hadifogoly dédapám hazagyaloglása Szibériából; a megérkezése utáni napon szó nélkül felvette a kaszát, és ott folytatta a munkát, ahol annak idején abbahagyta. Éveken keresztül a legrosszabb körülmények között túlélt, csak azért, hogy hazatérhessen a Bakonyba.

A felsoroltak persze nem kézzelfogható, vagyoni alapot jelentenek, de ez a fajta életszeretet és kitartás nekem ezerszer többet ér. Megannyi ember annak szentelte az életét a családunkban, hogy én most itt lehessek – ez az én érzelmi örökségem. Ennek jelentőségét éltem meg a névváltoztatásom idején, amikor a megszokott lókúti közegből kiszakadva, bekerültem egy furcsa, mindenfelől jövő, mindenféle értékrenddel bíró egyetemi közösségbe.

Csak arra tudtam gondolni: te jó ég, micsoda mázlim van a családommal!

Mivel azonban számomra a világ mindig is túl érdekes volt ahhoz, hogy egy merev közegbe beilleszthető legyen, jócskán akadtak problémáim az iskolai keretrendszerrel. Grafikusi tanulmányaim alatt persze egy-egy fantasztikus tanárom ideig-óráig pótolta a szabadság hiányát, de az alkotás örömét azóta is csak a kötetlenségben tudom megtapasztalni. 

Ezt élem meg jelenleg is, de már a pezsgés és az elvonulás egyfajta metszetében: Budapesten lakom, viszont havonta, egy teljes hétvégére hazalátogatok a Bakonyba. A fővárosba költözésemet egy, a testvéremmel közös grafikusi vállalkozás ötlete előzte meg, végül azonban más-más irányba indultunk el. Mindeközben közös barátok révén összeismerkedtem jelenlegi üzlettársammal, s mint kiderült, tudtunkon kívül nemcsak egymáshoz közel nőttünk fel, de mindketten hasonlóan intenzív kísérletező egyéniség hírében álltunk. Ennek köszönhetően hamar eljutottunk a közös alkotáshoz: mivel mindkettőnket foglalkoztattak a minőségi, gyógyító hatásokkal bíró gombák, elhatároztuk, hogy formába öntjük az otthoni, fenntartható, intelligens gombatermesztés körülményeit. Saját vállalkozásaink mellett hat hónapon keresztül, éjjel-nappal terveztünk és alkottunk ahhoz, hogy létrejöjjön az applikációval vezérelhető gépezetünk, a Shrooly. Közhelyesen hangzik, de kitartás és vízió nélkül ma nem érezhetné át egyre növekvő, lassan húszfős csapatunk ezt a fajta alkotói hozzáállást és élményt. 

A Shrooly ettől függetlenül nem célba érést, sokkal inkább egy következő lépcsőfokot jelent az életemben, amiben a gasztronómia egyre inkább főszerepet játszik:

természetemből adódóan mindent imádok, ami az érzékszerveimre hat, és azonnal különböző kombinációkon, lehetőségeken gondolkodom.

Gyerekkoromban a fotózás, a régészet, a geológia, a gyógynövények világa kötött le, de készítettem pigmentből festéket is. Ami régen állandó volt, ma már talán kiváltság, de a folyamat nem változik: amint hazaérek, ledobom a táskámat, és elindulok az erdőbe. Három-négy órát sétálok, majd kialszom magam a friss levegőn, hogy minden, ami munka, és minden, ami város, egyszerre kimenjen a fejemből. A második napon már tudok figyelni a természetre. Hihetetlen, de mindig meglep valamivel az erdő: ezeket a dolgokat összegyűjtöm, hazaviszem, magam körül tartom, nézegetem, szagolgatom, inspirálódom belőlük. 

Ezt követően újra felkerekedem, tüzet gyújtok az erdőben, és nekilátok a főzésnek – olyan ez, mint egy szép darab megkomponálása. Talán még az absztrakt festmények készítéséhez tudnám hasonlítani:

feszítem a vásznat, kigondolom, milyen textúrával húzom rá a festéket, majd a vászon átalakul tányérrá, a festék pedig étellé. Gyönyörű folyamat.

Ebben a dinamikában rejlenek a hosszú távú vízióim is: szeretnék létrehozni egy olyan kísérletező, állatokkal, növényekkel és alkotási lehetőségekkel teli központot a Bakonyban, ahol minden a rendelkezésemre áll ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek, és ahol majd a családi közegemet is ki tudom építeni. Már csak azt remélem, hogy a megfelelő idő is megadatik majd mindehhez, hiszen ez a legnehezebben beszerezhető hozzávaló.