A császári konyhára újonnan felvett szakács remegő kézzel nyúlt a serpenyőhöz, mikor megtudta, hogy Sisi valami édes, mégis könnyed étel után áhítozik. Lisztből, tojásból, tejből és vajból puha tésztát készített, amit apróra szeletelve, majd lekvárral és porcukorral tálalva nyújtott át a császárnénak. Erzsébetet azonban enyhén szólva sem nyűgözte le a desszert. Haragjában el akarta bocsátani az ügyetlen alkalmazottat, mikor Ferenc József békebíróként közéjük állt. Megkóstolta a fogást, majd abba sem hagyta az evést, míg ki nem ürült a tál. Így született meg a legenda szerint a császármorzsa.

Azaz csak az egyik legenda szerint. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén oly népszerű édesség ugyanis több eredettörténetet is magáénak tudhat. 

Egy másik szerint maga a diétára fogott császár volt az, aki az éj leple alatt kilopózott a konyhába, hogy édességhez jusson. A főzésben igencsak tapasztalatlan Ferenc József palacsintát kívánt, a tészta azonban túl vastagra sikerült, így elszakadt. Az éhes uralkodó nem sokat teketóriázott, tovább szaggatta a tésztát, cukrozta, lekvározta, és jóízűen elfogyasztotta. 

A harmadik történet úgy szól, hogy vadászat közben, egy parasztházba betérve kóstolta először az édességet, amit annyira dicsért, hogy a falusiak rögtön császármozsává keresztelték át, az uralkodó pedig előírta a szakácsának: tanulja meg a fogást. 

Bármelyik is igaz, az biztos, hogy a császár nagy kedvence volt a morzsa. Ezen nincs is mit csodálkozni. A legendás étel édes, csalogató illata minket is rögtön becsábít a budai Bercsényi utca Császármorzsa nevű aprócska üzletébe. 

A két tulajdonos, Heltovics Éva és Bezzeg Anita széles mosollyal fogadnak, és azonnal felteszik a legfontosabb kérdést: magyar vagy osztrák morzsát kóstolnánk? Hamar ki is derül, mi a különbség: előbbi grízzel, utóbbi liszttel készül. Mindkettőből kapunk kóstolót, kecskemétiszilva-, birs- és baracklekvárral, de győztest nem tudunk hirdetni. Mindkettő tökéletesen van elkészítve, az ízek pedig nosztalgikus, otthonos érzést keltenek bennünk. Csak úgy, mint maga a pár négyzetméternyi hely.

Mint megtudjuk, épp ez az az érzés, amit a Császármorzsa megálmodói át akarnak adni a vendégeiknek. „Több mint harminc éve vagyunk legjobb barátnők. Mindketten az egri angolkisasszonyokhoz jártunk gimnáziumba. Én kollégista voltam, amit szerettem is. Uzsonnát mindig magamnak kellett csomagolnom. Nem is gondoltam, hogy van, ahol ez máshogy megy, míg egy kiránduláson meg nem láttam, hogy az egyik osztálytársam előveszi a dobozát, és elkezdi kanalazni a nagymamája által készített ínycsiklandó császármorzsát.

Innentől ez az étel valahogy a családot, az otthont, a harmóniát szimbolizálta nekem. Jó érzéssel töltött el”

– meséli Éva.

Ekkor azonban még szóba sem jött, hogy a két barátnő egyszer éttermet nyisson. Érettségi után mindketten a fővárosba költöztek, ahol más-más szakon, de együtt végeztek a Műegyetemen. Eközben lakótársakként végigkísérték egymás karrierútját és szerelmi életét, majd tanúként figyelték, ahogy a másik végül kimondja a boldogító igent. Sőt, később egyszerre jutottak el oda is, hogy úgy érezzék: pályát kellene módosítaniuk, beleugranának az ismeretlenbe. 

„Mikor azon gondolkodtunk, mibe fogjunk, Éva említette a régi emlék miatt a császármorzsát. Én először csak néztem: miről beszél? Volt bennem jó pár kérdés, hiszen egyáltalán nem volt tapasztalatunk a gasztronómiában, de ő nagyon kitartónak bizonyult. Átmentem hozzá hetente egyszer próbafőzésre, aztán fél év főzőcskézés után azon kaptuk magunkat, hogy már nem is csak helyeket nézünk, hanem hőlégfúvóval kaparjuk a festéket a jövendőbeli üzletünk ablakáról, tele romantikus elképzelésekkel a vendéglátásról” – emlékszik vissza nevetve Anita.  

Éva mosolyogva folytatja: „Elvégeztük a cukrásziskolát, beleástuk magunkat a pénzügyek rejtelmeibe, megtaláltuk a tökéletes beszállítókat, de minden teljesen új volt. A főzés ritmusa, a kiszolgálás, a vendégekkel való kommunikáció, minden. Sőt, először azt sem tudtuk, hogy amit csinálunk, az egyáltalán jó-e. Mármint az rendben van, hogy nekünk ízlik a főztünk, de abban nem voltunk biztosak, hogy mások szerint is finom.”

A végül 2021 decemberében megnyílt helyet eleinte csak lassan fedezték fel magunknak az éhes környékbeliek, mígnem egy nap megjelent egy cikk a Császármorzsáról. „Másnap hirtelen mindenki morzsát akart enni. Az utcán állt a sor, egyre el is fogyott minden. Volt pár nap, amikor azon gondolkodtam: vajon belehalunk ebbe, vagy mi fog történni? Akkor be is zártunk egy hétre, amíg rendeztük a sorainkat.”

Szerencsére az összeszokott, talpraesett páros a kríziseket is könnyedén kezelte. „Annyi helyzetben keresztezte már egymást az életünk, hogy a közös munka is természetesen, magától értetődően ment. Eleve egyikünk sem szereti gyűjteni magában a feszültséget, inkább mindent megbeszélünk – fejtegeti a siker titkát Éva. – Ráadásul harminc év után az ember már ismeri annyira a másikat, hogy tudja, mikor kell egy kis teret adni, mikor jobb csendben maradni.”

„Nem beszélve arról, hogy ha valakit szeretsz, sokkal könnyebb felülemelkedni a különbségeken is és ráhagyni a másikra vagy együtt nevetni ezeken.

Sőt, rengeteget fejlődünk is egymás által. Éva például sokkal rendszeretőbb, én jóval szétszórtabb vagyok. A közös munka viszont sokat segít abban, hogy én is egyre precízebb legyek. Az biztos, hogy a legnagyobb nehézségek ellenére rengeteget fejlődtünk, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is” – teszi hozzá Anita, miközben ahogy az ebédidő közeledik, egyre gyakrabban nyílik az ajtó.

„Romantikus elképzeléseinkből a romantika kissé kikopott, de nem tudnék jobb munkahelyet, mint hogy érdekesebbnél érdekesebb embereknek okozhatok örömet a főztömmel a saját üzletemben, és közben egész nap a legjobb barátnőmmel lehetek. Szoktunk is nevetni, mikor zárás után még beülünk egy kávéra, hogy miről is tudunk mi egyáltalán még beszélgetni? De sosem fogyunk ki a mondandóból” – nevetnek össze, miután Éva kiszolgál néhány törzsvendéget.

Ahogy látjuk, mások sem tudnak dönteni, az osztrák vagy a magyar császármorzsa-e a jobb. Egyformán fogy mindkettőből. Sőt van, aki vegyesen kér. A népszerű fogást nem is elég a reggel tizenegy órás nyitás előtt lesütni, legtöbbször napközben is újra kell tölteni a pultot. Úgy tűnik, jó döntés volt egyetlen ételre építeni a helyet. „Bár nem volt ebben tudatosság, kiderült, hogy ennek az irányzatnak még neve is van, monofoodnak hívják, és egyre népszerűbb” – tudjuk meg. 

A barátnők ennek ellenére napi levessel, quiche-sel és lepénnyel is bővítették az étlapot, hogy a környéken dolgozók a gyermekkori nosztalgiaadag mellett egy teljes értékű ebédmenüvel a kezükben térhessenek vissza a munkába.

Egy azonban biztos: a császármorzsa többé sosem fogyhat el zárásig.

Az üzlet logóján szereplő Ferenc József pedig vigyázó szemekkel figyel is erre. 

A kihívás nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Dél körül már egymásnak adják a kilincset a morzsára vágyók. Nem is tartjuk fel tovább a sürgő-forgó párost. Elismerően hagyjuk magunk mögött a nyüzsgő Császármorzsát –  harminc év barátság, a bátorság és egy bravúros ötlet jutalmát.