A „Vasember”, a „Görög” vagy sportberkekben egyszerűen „Milti”. Csak néhány azon becenevek közül, amelyekkel Manno Miltiádészt illették kortársai. Ha lényegre törően szeretnénk fogalmazni, talán azt mondhatnánk, egy ember volt, három személyben. Vagy hogy kevésbé blaszfemikus metaforát használjunk: tekinthetünk rá úgy is, mint hazánk Forrest Gumpjára. Mannót ugyan – az amerikai filmkarakterrel ellentétben – kevéssé jellemezte a jóindulatú naivitás, életútja hasonlóan szerteágazó volt, így történetén keresztül a korszak, amiben élt, sokkal átélhetőbbé válik.
Volt ő sportoló, katona és nem utolsósorban képzőművész, ráadásul mindhárom területen kiemelkedett a huszadik század első három évtizedének Magyarországán. Mindemellett, ha alaposabban vizsgáljuk élettörténetét, egy nagyon is emberi alak bontakozik ki előttünk: anyagi gondokkal, identitásbéli bizonytalanságokkal és ellentmondásos világnézeti elköteleződéssel.
A sportoló: a századelő fenegyereke
Életének első szakaszát talán a sporton keresztül lehet leginkább bemutatni, noha – mint ahogyan a későbbiekben látni fogjuk – ekkor már grafikusként, karikaturistaként is bontogatta a szárnyait. 1879-ben született Pancsován, görög származású, tehetős polgári családban: édesapja, Demeter gabonakereskedőként dolgozott. Bár Miltiádész etnikailag vegyes családban látta meg a napvilágot, magyar nemzeti elköteleződése egész életében fontos volt számára.
Iskoláit Pesten végezte, a forrásokból pedig úgy látszik, hanyag tanuló volt – a piarista gimnáziumban „osztályismétlésre is utasíttatott” – viszont képzőművészeti és sportolói ügyességével hamar kitűnt társai közül. A sportágak közül a labdarúgás, az evezés és a korcsolya állt hozzá legközelebb. Testedzés iránti elhivatottsága családjában sem volt egyedüli: bátyja, Leonidász például atlétaként tagja volt az első, 1896-os athéni olimpiára küldött hétfős magyar csapatnak.
A futballrajongók közt ugyan mára talán feledésbe merült Manno Miltiádész neve, pedig tagja volt az első magyar bajnokcsapatnak, a BTC-nek (Budapesti Torna Club) 1901-ben, sőt tizenhét találatával a gólkirályi címet is elnyerte. Ezt a teljesítményt mind a BTC, mind Miltiádész megismételte egy évvel később. Kevesen tudják, de többek között a futballegyesület révén barátság fűzte a korszak másik ismert sportolójához, Hajós Alfrédhoz is.
A labdarúgópályán azonban nemcsak gólérzékenységével, de sajátos öltözékével is kitűnt. Egy játékvezető visszaemlékezése szerint jellegzetes, vörös sávos fehér nadrágot szeretett viselni:
„A játék forgatagában messziről is meg lehetett ismerni Miltit tábornoki oldalsávos futballnadrágjáról.”
A két magyar bajnoki cím után felhagyott a futballal, és a korcsolyának, illetve az evezésnek szentelte idejét. 1902 és 1906 között tizenegy magyar bajnoki címet nyert egypárevezősként, 1906-ban pedig az egyik legpatinásabb nemzetközi versenyen, az angliai Molesey-regattán is megmérettette magát. Ha már ott volt, mit ad Isten, meg is nyerte. Az esemény azonban keserédes emlékként maradt meg benne.
„Amikor az angolok látták, hogy biztos győztes vagyok, a cél előtt száz méterrel a közönség közül egy csónakot indítottak nekem, amely összetörte a szkiffemet és én a vízbe zuhantam” – nyilatkozta.
Evezésben Manno az 1912-es stockholmi olimpián is részt vett, igaz, itt nem jutott éremhez. Korcsolyázásban szintén hazai és nemzetközi színtéren is hozta a sikereket, ezek közül a legjelentősebb talán az 1903-as Davosban rendezett Európa-bajnokság, ahol Manno 500 méteres távon ezüstérmet szerzett hazánknak.
Manno 1914-ig mintegy kétszáz díjat nyert, az első világháború okozta törés után azonban már sosem tért vissza az élsport világába. Szárnyra kaptak ugyan pletykák, melyek szerint egy háborús sérülés akadályozta visszatérését, a történeti források egyáltalán nem erősítik meg a feltételezést. Amikor később egy újságíró megkérdezte tőle, miért hagyott fel a sporttal, maga Manno is csak annyit felelt: „Tisztán passzióból.”
A katonatiszt és karikaturista
Manno Miltiádészt a katonasághoz ellentmondásos viszony fűzte: a háború előtt több alkalommal igyekezett elkerülni a besorozást. Erre szolgál az a „trükkje” is, miszerint folyamatosan az áthelyezését kérte – végül a budapesti 16. huszárezredben teljesítette szolgálati idejét és 1904-ben, tartalékos hadapródjelöltként szerelt le.
A korábbi trükküzösnek ellentmondva, a nagy háború kitörésekor önkéntes hadnagyként („népfelkelőként”) jelentkezett szolgálatra. Ebben szerepet játszhatott erős nemzeti elköteleződése, amit a háború kitörése még inkább felerősített, csakúgy, mint a magyar polgári osztály egy jelentős részének lojalitását.
1914-ben a galíciai hadszíntéren részt vett a hírhedt gorodoki lovasrohamban, amelyről egy költeményt is írt. Ezt mandolinkísérettel baráti körben többször elő is adta:
„Asztalos, csinálj koporsót,
Egy egész ezrednek valót,
Vérbetűkkel, vérbetűkkel
Írd rá eztet:
Itt nyugszik az első honvéd
Huszárezred.”
A gorodoki roham később Manno szobrászművészetére is nagy hatással volt, egyik legismertebb domborműve is ezt az eseményt örökíti meg.
Manno Miltiádész megsebesült a háború során, négyéves szolgálatát több kitüntetéssel is elismerték, 1918-ra pedig századossá léptették elő. Rátermettségét az előléptetések felterjesztésében így méltatták:
„Nagyon hasznos segédtiszt, egyben kiváló lovas. […] Éjjel és nappal mindig szolgálatkész, és önként jelentkezik nehéz és veszélyes feladatok ellátására is.”
Manno már a háború kitörése előtt is foglalkozott grafikák és karikatúrák rajzolásával, azonban igazi, egyedi stílusa a négyéves szolgálat alatt fejlődött ki igazán. Az első világháború idején egyébként is divatosak voltak az élclapok karikaturisztikus grafikái, főként, ha az ellenséget kellett becsmérelni, Manno alkotásai azonban ezeken felülemelkedtek. Kidolgozottságban és az arckifejezések pontos megragadásában kortársai fölé nőtt. Karaktereit a saját környezetéből mintázta, néha névvel is illette őket. Témái közt megjelentek a tisztek életvidám tivornyái, az ellenség lenézése és a bakák kiszolgáltottsága is.
Manno rajzai megfeleltek a korszak élclapjaiban megfigyelhető propagandának, emellett személyes élményekből is táplálkoztak. Munkáinak az őszinte – időnként parodisztikus – ábrázolásmód adta igazi értékét. Ahogy Kürti László költő fogalmaz egy tanulmányában:
„A jó karikatúrához illően Manno nem csak kinevet, hanem harsányan együtt nevet a katonákkal, főleg a tisztekkel.”
Mindamellett a kétségbeesett, kaotikus világ bemutatása is megfigyelhető nála. Egy háború végén készült rajzán például egy szalmával megrakott gépkocsi tetején láthatunk egy közösülő katonát, miközben a hátsó ülésen a tisztek tivornyáznak.
Manno képzőművészeti tehetségének elismerésekor azonban nem tekinthetünk el személyének ellentmondásos vonásaitól sem. Antiszemitizmusa például a háború elején is élesen megnyilvánult, amikor a zsidó szellemiségűnek tartott Borsszem Jankó című élclappal megszakította a kapcsolatát. Ez a szellemiség sok tekintetben a háború utáni művészetére is rányomta bélyegét, különösen a tanácsköztársaság idején.
A művész: a Horthy-korszakon innen és túl
Egy alkotását biztosan szinte mindenki ismeri – középiskolai történelemtankönyvekben is szerepel –, habár nem biztos, hogy a szerző nevével mindenki tisztában van. Egy plakátról van szó: egy erős kéz megragadja a hajókormányt, alatta a felirat: „Horthy!” Az alkotás a későbbi kormányzó 1919-es budapesti bevonulásának apropóján készült, és mint sejteni lehet: Manno Miltiádész egészen haláláig a Horthy-rendszer támogatója maradt.
Bár rajzai, szobrai igazán ekkortól válnak híressé, Manno képzőművészeti karrierje messze nem itt kezdődött. Már az iskolai évei alatt felfigyeltek kiemelkedő kézügyességére, első karikatúráit tizenévesen publikálta a Kakas Márton nevű élclapban. Hasonló rajzok készítésével más lapoknál is foglalkozott a háború kitöréséig. Munkái többek közt az Új Idők, a Bolond Istók és a Borsszem Jankó oldalain jelentek meg. Érdekesség, hogy rajzai időnként kisebb, szatirikus történeteket is feldolgoztak, így Manno műveit a magyar képregények egyik előfutáraként is számon tarthatjuk.
Sportkarrierje mellett 1907-ben beiratkozott a müncheni képzőművészeti akadémiára is, ahol többek között a kor egyik jeles naturalista festője, Angelo Jank segítette fejlődését. Manno tehetségét mutatja, hogy 1908-ban akadémiai díjat nyert.
Mint láthattuk, a háborúban is aktív alkotó maradt, a világégés után pedig egyértelműen Horthy Miklós pártját fogta – a hadsereg egykori tisztjétől ez természetesnek nevezhető. Az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjaként közelebbi kapcsolatot is ápolt a fővezérséggel. A tanácsköztársaság idején aktív karikaturistaként dolgozott: műveit az antikommunista eszmeiség hatotta át, amely gyakran összefonódott az antiszemitizmussal. Ezt olyan plakátjain érhetjük tetten, amelyek a Mosakodnak, a Minden a miénk és az Ezek marasztalták a románokat címeket viselik. Manno e művein, a Horthyt támogató közvéleménnyel összhangban, összeköti a kommunista uralmat a zsidósággal.
E plakátokon is feltűnnek azok a stílusjegyek, amelyek Manno Miltiádész képzőművészeti munkáit a későbbiekben jellemezték. Izmos, görög héroszokat idéző férfialakok jelennek meg központi témaként, a nők jelenléte minimális – ha egyáltalán megtalálható. Ezek a stílusjegyek az irredenta plakátokon is visszaköszöntek.
A Horthy-rendszer iránti elköteleződését jelzi, hogy a kormányzópárt (Nemzeti Egyesülés Pártja, később Egyesült Nemzeti Párt) számára később választási plakátokat tervezett. E művek a mából visszanézve időnként ellentmondásos vagy egyenesen támadó tartalmakat is közvetítettek, például: „Áruló vagy! Ha nem a keresztény párt jelöltjére szavazol”.
Hiba lenne viszont képzőművészeti alkotásait kizárólag a korszak politikai üzenetei szerint értelmezni. Manno Miltiádész kapcsolata a sporttal és az egészséges életmóddal az aktív pályafutása után is élénk maradt, s e témák szobraiban és rajzaiban is meghatározók. Plakáttervével részt vett az 1930-ban megnyílt Nemzeti Sportuszoda reklámkampányában, de olyan életmódkampányokat is említhetünk a nevéhez kapcsolódóan, mint A tej élet, erő, egészség című 1927-es plakát. A sport iránti szenvedélyét mutatja, hogy ő tervezte meg a Ferencvárosi TC címerét is, rajta a ma ismert sas alakjával.
A szobrászatban szintén maradandót alkotott. A sport mellett másik visszatérő témája a katonaság volt, egyik leghíresebb domborműve is ehhez kapcsolódik. A már említett 1914-es gorodoki „halállovaglás” emlékére készített alkotást 1929-ben avatták fel, Manno tervei alapján Nemes György mintázta meg.
A magyar–görög képzőművész nemcsak a sport-, de a művészeti versenyeken is kiváló teljesítményt nyújtott. Az 1932-es nyári játékok során második helyezést szerzett a szellemi olimpia szobrászati kategóriájában, Birkózás című alkotásával. A két birkózó alak, akiket Papp Lászlóról és Dr. Varga Béláról mintázott, az úgynevezett álló Hizler-fogást jeleníti meg. Az egyik modell, Papp László elmondása szerint az ezüstöt érő pózt ők maguk ajánlották Mannónak:
„Látványossága miatt javasoltuk, hogy ezzel pályázzék a művész a szellemi olimpián. Milti – csak így hívtuk őt sportberkekben – még azt a kedvességet is megtette, hogy nem csupán a mozdulatot ábrázolja hűen a szobor, hanem az arcvonásunkat is valósághűen örökítette meg.”
A magánember: két végén a gyertyát!
Jogos lehet a kérdés, hogy ha Manno ilyen teljesítményt tudott nyújtani a sportban és a művészetben, hogy maradt ideje magánéletre? A keserű válasz az, hogy ziláltan – és többek közt ez vezetett életének tragikus végéhez.
Unásig ismételt toposzt, de Mannót is jellemezte a művészi élet legismertebb betegsége: gyakran küzdött anyagi problémákkal. Nagyon későn, negyvenöt évesen nősült, egy tehetős bécsi építész, Petschacher Gusztáv lányát vette feleségül. Döntésében vélhetően a pénzbeli kiszámíthatatlanság is szerepet játszott. Hogy házasságát nem csak a szerelem motiválta, arra utalhat az is, hogy nem született gyermeke.
Manno karakterében egy olyan ember képe bontakozik ki előttünk, aki a munkáját a szenvedélyének tekintette. Kortársai úgy jellemezték, mint a „pasztellsztratoszférába” zárt embert. A budapesti élethez nem fűlött a foga, 1933-ban nyergesújfalui kastélyába költözött. Keresetének egy jelentős részét özvegy édesanyjának támogatására fordította, aki egy fedél alatt lakott velük.
Mannót nyakas, büszke személyiségnek írhatjuk le. Jó példa erre sajátos identitása is. Bár korának nacionalista eszmeáramával és politikájával erősen azonosult, talán szimbolikusnak tekinthető, hogy nevét sosem magyarosította. Egyes történészi teóriák szerint ez személyes, családi büszkesége miatt volt neki fontos: világéletében büszke maradt görög–makedón származására.
A „pasztellsztratoszféra” makacs lakója stabil állást elsősorban azért vállalt, hogy kedvteléseinek hódolhasson és családját segítse. Élete alkonyán, 1933-ban főtanári állást kapott – nem kis részben Gömbös Gyula miniszterelnök patronálásának hála. Élete végéig a Toldi Miklós Sporttanár- és Vívómesterképző Intézetben dolgozott.
Korai, 1935-ös halálához túlhajszolt életmódja vezetett. A korabeli hírlaptudósítások szerint szívbántalmakat, tüdőbetegséget és súlyos nikotinmérgezést diagnosztizáltak nála. A Fiumei úton temették el apósa mellett. Ravatalánál díszőrség tisztelgett a magyar–görög polihisztor előtt. Az államszocializmus idején mint a Horthy-rendszer aktív támogatója, persona non grata lett. Emléke emiatt háttérbe szorult, csak a huszadik végén kezdték őt újra felfedezni.
Kiemelt fotó forrása: Huszadik század