Szent Márton 316-ban született a Római Birodalom Pannónia tartományában, Savariában, pogány családban. Apja jómódú katonatiszt volt, aki a szolgálatáért Itáliában kapott birtokot, ezért a család elhagyta Pannóniát, hogy Paviában telepedjen le. Márton már gyermekként meghallotta Isten hívását, és fel akarta venni a keresztséget. Apja akaratára és a császár rendeletére azonban tizenöt évesen be kellett lépnie a hadseregbe. Lovas testőr tiszt lett, majd Galliába vezényelték.
Legendája szerint ez alatt az idő alatt történt, hogy Jézus egy koldus képében jelent meg előtte. A fiatal tiszt Ambianum városkapuja előtt egy didergő öreg kéregetőre talált a téli hidegben, s hogy betakarhassa a nélkülözőt, kardjával kettéhasította katonaköpenyét. Éjszaka álmában Jézus jelent meg előtte, aki vállán viselte a fél köpenyt.
Márton ezt követően kilépett a hadseregből. Későbbi tanítványától, legendájának lejegyzőjétől, Sulpicius Severustól úgy tudjuk, Márton „azt mondta a császárnak: »Krisztus katonája vagyok, nem szabad harcolnom.« Mikor a császár megvádolta, hogy nem a vallása miatt, hanem a fenyegető háborútól való félelmében vonakodik a katonáskodástól, Márton nyugodtan felelt:
»Ha ezt a gyávaságnak, s nem hitemnek tulajdonítod, holnap fegyver nélkül kiállok a hadsereg elé, és Krisztus nevében, a kereszt jelével, nem pedig pajzzsal vagy sisakkal védekezve, félelem nélkül bemegyek az ellenséges csapatok közé.«
Erre őrizetbe vették, hogy amint mondotta, fegyvertelenül kiszolgáltathassák a barbároknak, de másnap az ellenség követeket küldött, és mindenestül megadta magát. Nem kétséges, hogy a szent férfiú erényeinek volt köszönhető ez a vér nélküli győzelem.”
Márton megkeresztelkedett, téríteni kezdett, majd Szent Hiláriuszhoz csatlakozott. Remeteéletet élt a Ligur-tengeri Gallinara szigeten, de áttelepedett Poitiers mellé, hogy Hiláriusz támasza lehessen.
Turones, a mai Tours városának polgárai 371-ben püspökké választották, ő azonban nem vágyott a tisztségre. A legenda szerint egy libaólban próbált elrejtőzni, de a ludak elárulták gágogásukkal.
Tours városa mellett kolostort alapított, ami a középkorban Franciaország egyik vallási központja lett. Fontos hittérítő munkát végzett, a pogány falvak nagy részét megtérítette, a lemondás apostolaként életét az emberek védelmének, megsegítésének szentelte. Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában arról ír, hogy a koldussal megfelezett köpeny jelenete később megismétlődött, amikor Márton immár püspök korában
„egy ízben szedett-vedett gúnyában misézett, mivel a templom kapujában egy didergő koldus kedvéért megvált a miseruhájától. A hüledező hívek szeme láttára egy tűzgömb szállt a feje fölé, és angyalok fedték be drágakövekkel kivert aranyujjassal csupasz karjait”.
A Legenda aurea a szent számos csodáját beszéli el, többek között gyógyításokat, halottak feltámasztását, az ördög legyőzését. Arról is olvashatunk, hogy a köpenye alatt menedéket kereső nyulacskát egy falka vadászeb elől mentette meg, a gyermekre támadó kígyót pedig szép szóval sikerült megfékeznie: „A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem” – mondta. Hívei tiszteletétől övezve halt meg 397-ben, a hagyomány szerint november 8-án, és november 11-én temették el – ez az időpont vált emléknapjává.
Márton a középkor egyik legnépszerűbb szentje, a magyarok számára pedig különösen tisztelt. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumából megtudhatjuk, hogy Márton kultusza Pannónia földjén már a honfoglalás előtt is virágozhatott. Szent István is felkarolta a szent tiszteletét, „zászlaira éppen a hadverő Márton képét festette”.
A legenda szerint István álmában előre látta a besenyők támadását, és Szent Márton hívta segítségül mint az Úr által a magyarok védelmére jelölt patrónust, így kiáltva az ellenségnek: „Távozzatok, távozzatok, mert parancsolómtól elnyertem védelmezőm és vezérem, vagyis Szent Mártont, aki nem fogja tűrni, hogy harapásotok az igazak legelőit marcangolja.”
A krónikák szerint István Szent Márton és Szent György zászlaja alatt harcolt a lázadó Koppány ellenében is. Koszta László Szent Márton tiszteletének magyarországi kezdete című tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy
Géza és István a Német Birodalom befolyásától való függetlenedésüket is demonstrálni akarták azzal, hogy más szentekhez akartak kapcsolódni, ezért emelték előtérbe Szent Márton kultuszát.
Leírja, hogy 1073-ban Salamon király és a hercegek, Géza és Szent László szintén Szent Márton napján kötöttek tűzszünetet, mert úgy vélték, így a szent növeli az egyezség erejét. A későbbiek során továbbra is Márton segítségét kérték a csaták előtt, és a királyi templomok védőszentjének gyakran választották Mártont.
Koszta László rámutat, hogy Szent Márton országpatrónus szerepe az Árpádok kihalása után is fennmaradt: „1427-ben Zsigmond király egy oklevelében Mártont az ország legfontosabb védőszentjének nevezte. Ez leginkább a királyi koronázások alkalmával nyilvánult meg. A magyar királyok koronázási szertartásának menetét 15. századi forrásokból ismerjük.
A székesfehérvári Boldogasszony prépostsági templomból a frissen megkoronázott király szimbolikusan megkezdve uralkodását a Szent Márton-templom tornyába ment fel, és a négy égtáj felé tett kardvágásokkal jelezte, hogy bármely irányból támad az ellenség vagy gonosz erő, megvédi országát.
A későbbiekben a Szent Márton-templom előtti koronázódombon történt a kardvágás. Szent Márton országpatrónusi szerepe a zsinati határozatokban és a középkori magyar liturgiában is kimutatható.”
Az Ünnepi kalendárium arról is tudósít, hogy a magyar kereszténység bölcsője, a pannonhalmi bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült. A hagyománynak ugyanis létezett egy olyan változata, amely szerint a szent ott született. „Éppen ezért évszázadokon keresztül szentmártonhegyi apátság néven emlegették.
A legújabb kutatások viszont kétségtelenül tisztázták, hogy Márton szülővárosa Savaria, vagyis a magyar Szombathely.
Az itteni, többszörösen átépített Szent Márton-templomról, a régebben különálló Szentmárton falu egyházáról bebizonyosodott, hogy egyes részleteiben még a keresztény ókorban talán csakugyan Márton szülőházára épült rá. Egyik barokká alakított kápolnája helyén született volna szent. Az előtte lévő kutat már a középkorban Szent Márton kútja néven emlegették.”
Márton a népi hitvilág kiemelkedő alakjává vált, emléknapjához számos népszokás és hiedelem fűződik.
A Szent Márton-napi lakomák hagyománya a római időkre nyúlik vissza, amikor a téli évnegyed kezdő napján nagy lakomákat tartottak az újborból és az új termésből, ezzel biztosítva a következő évi jó termést.
A szokás célja fennmaradt, hiszen Márton napja határnapként a gazdasági munkák lezárásának idejét jelentette. Ekkor járt le a pásztorok szolgálata, amelynek kifizetéséhez kapcsolódott a Márton-napi vesszőzés szokása. A pásztorok többágú vesszőt ajándékoztak a gazdáknak, mivel úgy tartották, hogy minél több ága van, annál többet fialnak majd a disznók. A szokás arra a legendára vezethető vissza, mely szerint egyszer disznóvész idején egy pásztor Mártonhoz könyörgött segítségért. Álmában a püspök fehér nyírfaágat adott neki, hogy ha megvesszőzi vele a beteg jószágot, az meggyógyul.
Márton napja dologtiltó nap volt, a népi hiedelem szerint ilyenkor nem volt szabad takarítani, mosni, teregetni, mert az a jószág pusztulását okozta. A járandóságok megfizetésének napja is volt, a cselédek ilyenkor nemcsak az évi bérüket kapták meg, de hozzá ráadásként egy libát is. A Márton-napi libalakomához számos szokás kapcsolódott.
„Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartja ma is a mondás. A hagyomány szerint minél többet isznak-e napon, annál egészségesebbek lesznek.
A középkorban a jeles szent tiszteletére újbort ittak, a szokást úgy nevezték, hogy koccintottanak Szent Márton poharával. A hagyomány szerint ezen a napon kóstolták meg a kiforrott újbort, ahogy szólás tartja: Márton az újbor bírája. A libából készült étel sosem hiányzott az asztalról, sőt a szárnyas mellcsontjából jósoltak is: ha a csont barna és rövid, akkor sáros lesz a tél, ha viszont hosszú és fehér, akkor havas. De nemcsak a csontból következtettek a várható időjárásra, hanem abból is, hogy épp aznap milyen volt az idő. Ugyanis ha Márton napján enyhe idő volt, kemény telet vártak, ha azonban hideg volt, könnyű télre számítottak.
Márton napja a karácsony előtti negyvennapos böjtöt megelőző időszakra esik, ezért ekkor tartják a bálokat és vásárokat is. A Márton-napi felvonulás szokása német nyelvterületről terjedt el: a felvonulók fáklyákat emelnek a magasba, hogy a fény Szent Márton jóságának és tisztaságának erejét sugározza szét.
Kiemelt kép: ismeretlen szerző szobra, 1531. a lisszaboni Calouste Gulbenkian Múzeum.
