Március 10-én a negyven vértanúra emlékezünk, akik keresztény katonaként hitükért vállalták a mártírhalált. A 12. légióban szolgáló katonák Kappadókiában Kis-Arménia fővárosában, Szebasztében állomásozták. A város neve után szebasztei vértanúknak is nevezik őket. Diós István A szentek élete című munkájából megtudjuk, hogy a 2. századtól számos keresztény tartozott a 12. légióhoz.

Római kori romok Szebasztében. Forrás: Wikipédia.

Az új vallást Konstantin császár elismerte a hadseregben, így a római légiókban nemcsak megszokottá vált, hogy keresztény katonák is vannak a császári csapatokban, de az egyház buzdította is a hívek hadseregbeli szolgálatát, „sőt az arles-i zsinaton (314-ben) úgy rendelkezett, hogy »azokat, akik békében eldobják fegyvereiket, az egyházi közösség zárja ki magából«, hogy senki se szökhessen meg büntetlenül”.

Konstantin uralkodótársa, Licinius azonban szembefordult a császárral, és a keresztényeket Konstantin szövetségeseinek és személyes ellenségeinek tekintette. Elhatározta, hogy kiirtja őket a hadseregből, ha nem tagadják meg hitüket. Amikor Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója kihirdette a parancsot, negyven katona előlépett, és határozottan kereszténynek vallotta magát.

Hitüktől a későbbiekben sem tudták eltántorítani őket, sem jutalmak ígéretével, sem fenyegetésekkel. ,,Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle kívülről jövő erőszaknak” – mondták.

Agrikolaosz különösen kegyetlen büntetést talált ki számukra: fagyhalálra ítélte őket.

Arméniában olyan hideg volt tél, hogy még márciusban is vastag jég borította a vizeket. Egy tóhoz küldte a helytartó a katonákat, akik levették ruháikat, és úgy vonultak a jégre. Agrikolaosz a parton álló fürdőházba meleg fürdőt készíttetett, hogy aki mégis megtagadja hitét, rögtön bemehessen oda. A katonák így imádkoztak:

,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!”

Egyikük azonban nem bírta a szenvedést, és befutott a fürdőházba, ám a hirtelen meleget nem viselte el a szervezete, és meghalt. Az egyik őrnek látomása támadt arról, hogy az égi sereg harcosai osztják a győzelmi koszorúkat, megtért, és önként vállalta a negyvenedik helyét és a vértanúságot.

A negyven vértanú ünnepe a magyar néphagyományban időjárásjósló nap: úgy tartották, ha aznap fagy, akkor a fagyos idő még negyven napon át fog tartani.
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

A szőlőművesek ezen a napon jelképesen megmetszik az ültetvény négy sarkán álló tőkéket. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában lejegyez egy mohácsi sokác történetet, amely szerint az ünnep előestéjén egy asszony szőtt. „Figyelmeztették, hogy ne dolgozzék, mert holnap a negyven vértanú ünnepére virradnak. Hányavetien felelte: én nem bánom, csak szenvedjenek, én azért csak befejezem a munkámat. Két hét múlva hirtelen meghalt.” A történet magyarázatául Bálint Sándor azt adja, hogy régen a téli szövést-fonást eddig a napig kellett befejezni, hogy időben megkezdhessék a tavaszi munkákat.

Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában a negyvenes szám jelentőségét emeli ki, hiszen a negyven vértanú ünnepe a negyvennapos böjtre esik.

Arra az összefüggésre is felhívja a figyelmet, hogy Szent Balázs – akinek „böjtkezdő” ünnepe február 3. – Szebaszté püspöke volt, ahol a katonák állomásoztak, és az ő mártíromságuk előtt négy évvel halt vértanúhalált. „Nyilvánvaló, hogy Balázs és őt követő vértanú társai, miközben történetük ideológiai szempontból is hasznosnak bizonyult, »mellékesen« a húsvétig tartó böjt fogyó napjait jelképezték… A »szent« negyvennapos időegységgel már találkoztunk korábban; Mária tisztulásának ünnepe azért került február 2-ára, mert a mózesi törvény értelmében a gyermek születését követően negyven napra tisztul meg a gyermekágyas asszony” – írja Jankovics Marcell. A keresztény naptárban a karácsonyi és farsangi bőség és az azt követő böjt is negyvennapos, hiszen Jézus is ennyi időt töltött böjtöléssel a pusztában, valamint negyven nap telik el húsvét és Jézus mennybemenetele között.

Jankovics Marcell rámutat arra is, hogy a negyvennapos időegység csillagászati megfigyelés eredménye.

„A Nap évi járását megfigyelve az ember ugyanis rájött arra, hogy a nappálya mentén lévő csillagok fényét az arra járó Nap mintegy 40 napra homályosítja el saját fényével. Más szóval, az ekliptika környékének csillagai az év 40 napján nem látszanak. […] Egészen természetes, hogy az egyszerű pórnép mindennapjait, tennivalóit a csillagok eltűnéséhez és visszatéréséhez igazítja. Hogy ez általános paraszti gyakorlat volt, arról sok régi magyar népi csillagnév is tanúskodik: pl. Árpaérlelő, Dérhagyó, Fagyhozó, Határjáró, Kikelet-hírmondó, Őszi Szántó, Szőlőérlelő csillag” – írja a Jelkép-kalendáriumban.

A magyar parasztkalendárium úgynevezett „negyvenesnapjai” – vízkereszt, Piroska, Pál fordulása, gyertyaszentelő, negyven vértanú, József, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Hugó, Medárd, Margit, Sarlós Boldogasszony, István, Kisasszony napja, Péter és Vendel – a néphit szerint az aznapi időjárással azt mutatták meg, hogy milyen lesz a következő negyven nap időjárása.

Kiemelt kép: domborműtábla Sebaste negyven mártírjával, Konstantinápoly, 10. század, Bizánci Művészeti Múzeum. Forrás: Wikimedia.