„Mindig arra ment, amerre Isten rendelte”
– nem tudom pontosan idézni, de ez volt a lényege annak, amit a pap mondott a temetésen, és hitvilágtól függetlenül nem lehet nem észrevenni, hogy volt valamiféle sorszerűség az életében. Miként Ferdinandy György az egyik utolsó beszélgetésünkben elmondta, a legjobb tanácsot valaha Füst Milántól kapta, aki azt mondta neki, hogy otthon kell maradni, mindenkinek a saját hazájában kell felépítenie a karrierjét.
Nem fogadta meg mindezt, a forradalom után ugyanis nem volt tanácsos számára Magyarországon maradni, először egy bécsi munkásszállón kötött ki, majd Franciaország felé vette az irányt, mert meg akarta tanulni a nyelvet, azonban ahogyan a vonat átkelt Rajnán a fahídon, már-már pánikszerűen leszállt egyedül Strasbourgban, mindenki más utazott tovább Párizsba. Úgy volt vele, hogy ott is van egyetem, így minek is menne tovább, esze ágában sem volt még távolabbra kerülni a hazájától. Egyébként is úgy tervezte, csak egy, legfeljebb két évet tölt külföldön, az meg sem fordult a fejében, hogy egy hosszú évtizedekig tartó kaland vette kezdetét. Megtanulta tisztességesen a nyelvet, így az írásait hamar közölni kezdték a francia lapok, különösen azok izgatták az ottani újságokat, amelyek 1956-ról szóltak, és ahogyan elkezdett felkerülni az irodalmi térképre, végül mégis Párizsban kötött kit.
Franciaországban azonban irodalomtörténeti doktorátussal sem talált állást, így Puerto Rico felé vette az irányt, ahol tanítani kezdett a helyi egyetemen. Fontos volt számára, hogy a diákokkal megismertesse a saját, valódi történelmüket, nem azt a verziót, amelyet az amerikaiak hamisítottak számukra. Mindeközben a Szabad Európa Rádió külsős szerkesztője lett, így noha kiesett némileg a hazai irodalom vérkeringéséből, megmaradt magyar írónak, a rádió ugyanis hétről hétre, több mint tíz éven keresztül elküldte neki az itthon megjelenő friss könyveket, ő pedig recenziókat írt róluk. Később Miamiban kötött ki a feleségével, Maria Teresával, a 2010-es évektől kezdve pedig kétlaki életet élt Budapesten és Floridában.
Ekkoriban ismertem meg egy interjú kapcsán, akkoriban én is próbálkoztam az írással, és mivel hallottam róla, hogy ő az utolsó olyan mohikánok egyike, akik még elolvassák a fiatalok kéziratait, szemtelen módon át is nyújtattam neki egy kisregényféleségemet. És valóban elolvasta, és nyolcan felett is értette, noha tipikus Y generációs problémákról és szorongásokról szólt. A Különös boldogság című könyvében a töredékek között írt is róla egy fél oldalt, mondanom sem kell, ennél nagyobb megtiszteltetés aligha érhetett volna.
A barátom és egyfajta mentorom lett, rendszeresen összejártunk, és hosszasan beszélgettünk az irodalomról és minden másról. Mindennek a járvány vetett véget, kint rekedt Miamiban, és többet nem volt lehetősége hazajutni, noha nagyon szeretett volna. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és tavaly nyáron meg is látogattam Amerikában. Az egyik délután beültünk a város mellett egy argentin étterembe, talán bő egy órát töltöttünk ott, és közben a feleségével együtt összebarátkozott lényegében a teljes személyzettel. Mindezt azért mesélem el, mert
ennél jobban semmi sem illusztrálja talán, hogy mennyire vonzotta az embereket, azokat is, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy egy ismert és elismert író; a személyéből mindig áradt a barátságosság és a derű, ezt nem lehetett nem észrevenni, ahogyan a halála után a nekrológomban írtam róla, olyan ember volt, akiről mindenki messziről érzi, hogy jó a közelében lenni.
Az írás pedig a mindene volt, bár az utolsó éveiben megromlott a látása, soha nem hagyott fel vele, ottjártamkor is kézirathegyek vették körbe, amelyeket – mivel az internet világa soha nem szippantotta be – vagy kézzel, vagy írógéppel vetett papírra. Ezekben még bőven benne rejlik egy-két kötet, így a leendő könyvein keresztül találkozhatunk majd még a friss gondolataival.
Az utolsó interjúban, amit vele készítettem, részletes mesélt arról, hogy gyerekként reggelente a nagyapja kísérte el az általános iskolába, gyalog mentek le a Sashegyről, és minden alkalommal megálltak Felsőkrisztinavárosi Szent János-pébániatemplomnál, bementek; arra nem emlékszik, hogy az öreg imádkozott-e, de valószínűleg igen, mindenesetre nagyon fontos volt neki ez a napi kis szertartás.
Ferdinandy Györgyöt április 19-én ugyanennek a templomnak az urnatemetőjében helyezték végső nyugalomra.
Nyitókép: Ferdinandy György (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)
