A PajtaKult stábjának felújított pajtákat bemutató videósorozatának fontos állomása volt a Skanzen, hiszen a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban számos példa mutatja be, milyen sokféle módon kaphatnak ezek az építmények friss funkciót. Sári Zsolt főigazgató-helyettes elmondta, hogy a rendezvényeik az adott ünnep hagyományvilága mellett a falvak társadalmát is bemutatják, méghozzá úgy, hogy azokat a ma embere ne pusztán egy elmúlt történeti kor lenyomataként érzékelje, hanem be tudja építeni a mindennapi gyakorlatába. Ma úgy kell egy pajtát átalakítani, hogy azzal közösségi tér jöjjön létre, amely infrastrukturálisan is megfelel a jelen kor elvárásainak.
Kulcsfontosságú, hogy a rendezvények valóban megszólítsák az embereket és megtöltsék az épületeket élettel. A népzenés, néptáncos események esetében például fontos, hogy a hagyományos kultúra elemeiből merítsenek, de legalább ennyire fontos, hogy közösségi szellemet is átadjanak. A zenéket és táncokat mindig közösségben játszották és járták, így lehetőséget adnak arra, hogy rajtuk keresztül a ma embere is megtapasztalja a kapcsolódás élményét.
A főigazgató-helyettes azt is elmondta, hogy a hagyományos paraszti építészetben a csűröknek, pajtáknak kiemelt helyük van. Sokatmondó, hogy a Kárpát-medencének vannak olyan részei, ahol a pajták nagyobbak, mint a lakóházak. A pajta részben lakóépület volt, de legalább annyira fontos szerepet töltött be közösségi térként. A fennmaradt pajták sok esetben műemlékek, fontos, hogy ezekhez az épületekhez tisztelettel nyúljunk, hiszen jelentős építészeti értéket is jelentenek.
A pajta hagyományosan a parasztgazdaságok legbiztonságosabb és – alapterület, belmagasság szempontjából is – legnagyobb épülete volt, mert alkalmasnak kellett lennie a gabona megőrzésére, hiszen az jelentette a mindennapi élet alapját. Maga a pajta szó a 15–16. század során jelent meg délszláv – horvát–szlovén – hatásra Magyarországon, és alapvetően gabonatároló és -cséplőhely rendeltetése volt. Sári Zsolt arra az érdekességre is felhívta a figyelmet, hogy pajtának csak az ország egyik részén nevezik ezt az építményt, az ország keleti végében ugyanis csűr a neve. Határozott kettéosztást találhatunk, amely valahol a Tarna és a Zagyva folyók vonalánál érhető tetten. Az pedig egy másik érdekesség, hogy Erdélyben a pajta egészen mást jelent, ott ugyanis az állattartó istállót nevezik így.
PajtaKult: emberléptékű, befogadó és befogadható terek országszerte | Magyar Krónika
Pajtaforradalomról, a régi dolgok új tartalommal való megtöltéséről és a kapcsolódásra való elemi szükségletünkről beszélgettünk Horváth Lászlóval, a PajtaKult ötletgazdájával, a Fonó Budai Zeneház igazgatójával és Paár Juliannával, a PajtaKult nagykövetével, előadóval és zeneterapeutával.
A PajtaKult program célja, hogy a fennmaradt pajtaépületeket úgy mentse át az utókornak, hogy azok romló, üres terekből új funkciókat kapjanak.
A cél nem csupán az építészeti helyreállítás, hanem hogy ezek az újjászületett épületek olyan funkciót kapjanak, amely megszólítja az embereket, így a pajták új kulturális szerepükben – színházként, kiállítótérként, táncházként, előadások helyszíneként – akár spontán találkozási pontok legyenek az adott településen.
Sári Zsolt arra, hogyan lehet egy elhagyatott teret segíteni abban, hogy új küldetést tölthessen be, a Skanzenből a kisbodaki pajtát hozta példának. Ez az épület eredetileg a Szigetköz utolsó gabonacséplő pajtája volt, most pedig a Skanzen Kisalföld tájegységében olyan rendezvénytérré vált, amely egyaránt alkalmas kézműves- és táncos programok, színházi és egyéb előadások vagy koncertek rendezésére.
Bóka Balázs Andor, a mohácsi Poklade zenekar tamburabrácsása szerint meghatározó élmény egy ilyen helyszínen fellépni. Az újjászületett pajta rendkívüli atmoszférával bír, ilyen hiteles, emberközeli helyszínen a zenészek és közönség sokkal könnyebben tud egymással kapcsolatba kerülni.
A tamburabrácsás zenésztársaival korábbi interjúnkban arról is mesélt, hogyan gazdagítják a nemzetiségi sajátosságok az egyetemes magyar kultúrát. A Kárpát-medencében ezeréves gyakorlatunk van arra, hogy úgy éljünk együtt, hogy közben kölcsönösen tanulunk egymástól, és felelősséget érzünk egymásért.
„Az én ükmamám az egyik sarkon magyarul, a másikon svábul, a harmadikon sokácul beszélt” – idézte fel Bóka Balázs Andor tamburabrácsás.
Ez a keveredés pedig a zenében is megfigyelhető. A tamburazenekarokban a romák és sokácok mindig együtt zenéltek. Ahogy Bischof Dávid tamburabőgős összegezte: „Mohács egyfajta olvasztótégely volt, ami közelebb hozta, nem széthúzta az embereket, és ez máig jellemző.” „Mohácsot meghatározza a délszláv, sokác kultúra, melynek nyelve a horváthoz hasonlít leginkább. Az itt élőknek mind erős nemzetiségi identitásuk van, legyenek sokácok, svábok, romák vagy magyarok” – magyarázta Balog Tamás „Cérna”, a zenekar tamburaprímása.
Mohácsot méltán emlegetik a tamburazene fellegváraként, a településen a déli szláv zene ma is él, fejlődik, a mindennapok részét képezi. A mohácsi Poklade zenekart legendás mesterek – Versendi Kovács József, Tiszai György és Peti Kovács István – tanítványai alapították 2010-ben.
| Az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége (AEOM) 2024 augusztusában a Skanzenben rendezett 31. nemzetközi konferenciájának központi témája a társadalmi és történeti traumák múzeumi feldolgozása volt. A négynapos találkozó bevezető, teoretikus előadásait múzeumi esettanulmányok, jó példák egészítették ki. A témával kapcsolatban Cseri Miklós főigazgató korábbi interjúnkban elmondta, úgy érzik, zsákutca az a szemlélet, hogy a Skanzen egyenlő a népművészettel és folklórral, vagy hogy csak az lenne a feladata, hogy romantikus képet fessen, hiszen a magyar parasztság élete sem mentesült a holokauszt, a málenkij robot, a sváb kitelepítés, az erőszakos téeszesítés vagy éppen az elcsatolás traumáitól, amelyekről bizony még mindig nem vagy nem eleget beszélünk. Maga az Erdély tájegység is azért született, hogy segítsék a traumafeldolgozást. Amikor például megnyílt a hidasi házban a sváb kitelepítésről szóló tematikus kiállítás, túlélőket is meghívtak. A főigazgató kérésére, hogy mondják el, ami velük történt, a meghívottak nemcsak hogy még mindig nem merték elmesélni a történetüket, hanem megkérdezték, hogy teljesen biztos-e abban, hogy erről már szabad beszélni. „Tehát nagyon súlyos traumák és elnyomott feszültségek vannak a társadalomban, aminek az oldásában feltétlenül szükség van a segítségre, és a Skanzen erre is alkalmas” – összegezte Cseri Miklós. Az augusztusi nemzetközi konferencián többek között szó esett a háborúkról, diktatúrákról, a különböző etnikai csoportok ki- és betelepítésének kérdéséről, a migrációról, a kisebbségek problémáiról és a megkülönböztetésről, a periferikus csoportok társadalmi reintegrációjáról, valamint a generációk közötti különbségekről, és mindezen kérdések megjelenítési, feldolgozási folyamatairól. A rendezvény záró napján lezajlott tisztújító közgyűlésen a szakmai delegáltak a múzeum általános főigazgató-helyettesét, Sári Zsoltot választották meg új elnöküknek. Így Cseri Miklós után, aki 2003 és 2009 között töltötte be ugyanezt a posztot, ismét magyar vezetője lett a nemzetközi szövetségnek. |
Kiemelt fotó: Skanzen
