Én is voltam jávorfácska… – a különös cím azt idézi fel, ahogyan a már betegeskedő Kosztolányi Dezső becézte kedves asszonybarátját, a Tábor utcai otthonában gyakran megforduló Megyery Sárit. Megyery ekkor már hátrahagyta a filmipart, ahol Sacy von Blondel néven aratott sikereket, kezdve az első világháború rögzített Jókai-adaptációval, a Mire megvénülünk-kel, folytatva a Németországban forgatott, egész Európában népszerű filmekkel: Fantomasszal és más darabokkal.
Megyery harmincvalahány évesen már öreg színésznőnek számított, színházban, bár elvégezte Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját, szülői tiltás okán soha nem mutatkozhatott be, már az is szenzációszámba ment, hogy a dzsentricsalád, a neves liberális jogtudós, Megyery István lánya és a tiszaeszlári perben ítélkező Korniss Ferenc unokája filmszínésznőként csinált karriert – ekkoriban a közvélemény e foglalkozást a (finoman fogalmazva) alacsony erkölcsi nívóval azonosította. Meg hát Megyery, aki egyébként ki nem állhatta a producerek által kiötlött művésznevét, nem volt nagy véleménnyel saját színésznői tehetségéről, amint annak időskorában írt emlékirataiban is időről időre hangot ad. Nem nagyon értette, a szépségén kívül mit láttak meg benne a rendezők, így Hevesi Sándor vagy Korda Sándor, miért lett belőle nemzetközi sztár.
Mindig is az írás érdekelte, már csak a családi példák is e terület felé vezérelték: apja a jogtudományi munkái mellett Byronról írt életrajzot, legidősebb nővére, Megyery Ella pedig középfokú tanulmányai után haditudósítói iskolát járt ki, a húszas-harmincas években a (szélső)jobboldali sajtó foglalkoztatott újságírója volt, útirajzok, riportkötetek szerzője, a kor más vezetői politikusai mellett Mussolinivel készített interjút, a második világháború elején a németek által megszállt nyugati országokból tudósított (Ejtőernyős villámháború). Érdekes történet Elláé, Sárié egyaránt, sorsuk a huszadik századi emancipált nő más-más életlehetőségeit mutatja meg. Előbbi társadalmi és intellektuális értelemben is megmaradt az „úri középosztályban”, Sári pedig fokozatosan szakított születési közegével, és ebben furcsa módon édesanyja volt legfőbb támasza: az a hol szörnyként, hol meg végletesen esendő lényként ábrázolt asszony, aki kiskorában csak lelki bántalmakban részesítette (szemben rajongva szeretett apjával), aki tökéletesen megtestesítette a címre, rangra hiú, újdonságoktól elzárkózó, szellemileg kiüresedett dzsentrimentalitást, és aki a középső lányt, az önfeláldozó Irmit összeházasította egy léha, de kellően fényes pedigréjű paprikajancsival, noha tudta, hogy az szifiliszben haldoklik – a betegség okozta aztán a lány korai halálát is.
S mégis: az elszegényedése dacára csupán a kártyapartikkal és fényűző estélyek rendezésével törődő anya volt az, aki – miután válással ért véget házassága – a volt férje ellen viselt harcában legkisebb lányát felhasználva, megrendült anyagi helyzetükre is tekintettel támogatta, hogy a még kiskorú Sárit alkalmazza a filmipar. Az anya-lánya kapcsolat alakulása az Én is voltam jávorfácska… izgalmas aspektusa: annak krónikája, hogyan vált az egoista, elnyomó és felszínes, de a deklasszálódásba lassacskán beletörődő asszony lánya bajtársává, aki dacolt a rokonok táviratokban, hivatalos levelekben kifejtett rosszallásával is, s aki a maga furcsa módján nagyvonalúnak és segítőkésznek mutatkozott a bajba jutott ismerősökkel, ismeretlenekkel szemben is. Megyery memorájában a kor európai filmszcénájának jellegzetes alakjait és helyszíneit, a némafilmek forgatásainak körülményeit, a technikai nehézségeket is megidézi:
„De valamennyi megpróbáltatás között a gyilkos reflektorok vibráló, krónikus szemgyulladást, komoly látási zavart okozó, ultraibolya sugarakat lövellő fénye volt a legkeservesebb. Hála a mai technikai vívmányoknak, azóta ezek a kegyetlen lámpák is megemberelték magukat, és a film világában megszűnt fő téma lenni a különböző szemcsöppek s a »filmszemészek« címének ajánlgatása, mert nekünk a fényprobléma minden fogyasztószernél, narkotikumnál, meddőséget biztosító pirulánál fontosabb volt.”
Őszintén ír arról, hogy a korban újdonságnak számító plasztikai műtéten (mellkisebbítésen) esett át, de arról is, hogy kezdeti idegenkedése után kész volt a „filmvilágban szokásos valutában” megfizetni egy-egy szerepet a rendezőknek vagy producereknek – ahogyan azt is elfogadta, hogy vagyonos szeretők, pártfogók eltartsák őt és édesanyját. Fel-fellobbanó szerelmeinek elbeszéléséből ugyanakkor kibontakozik annak története, hogyan ábrándult ki véglegesen a dzsentri allűrökből és az azokat képviselő férfiakból, miként tágult fokozatosan szellemi horizontja: ennek, amikor 1939-ben, már negyvenen túl Párizsba települt át, a Sorbonne-on hallgatott előadásokat, és az André Lang nevű drámaíróval és szerkesztővel kötött halálukig tartó házasságot.
Megyeryt, amikor a húszas-harmincas években megjelentek regényei, verseskötetei, az irodalmárrá avanzsáló filmsztárnak kijáró kincstári méltatások mellett kemény bírálatok is érték, például Török Sophie részéről (utóbbi agresszív kritikáját Megyery annak tudja be, hogy félt attól, más nők Babits bizalmi körébe kerülnek). Azok a Megyery-versek, amelyeket a memoárban olvashatunk, egy jóindulattal is csak műkedvelőnek nevezhető költőt mutatnak be, bár látjuk, miben rejlett érdekességük a maguk idejében: a női szexuális önrendelkezés néha tabudöntögető megfogalmazásában. Bárhogy is legyen, a kor nagy írói, költői közül számosan bátorították és segítették őt irodalmi kísérletezéseiben, így – mint már említettük – Kosztolányi Dezső vagy Karinthy Frigyes. Szabó Lőrinc valóságos költészeti különórákat adott neki, de jó ismerőse volt József Attila is, aki többször Megyery Ilka utcai lakásában húzta meg magát éjszakára.
Megyery róluk és másokról is élvezetesen, hosszan ír. De egész memoárja kiváló olvasmány: az egykori filmsztár – az olykor szépelgő megfogalmazások vagy széteső szerkezetű mondatok dacára – jó stílusú, emlékeit remek érzékkel rendszerező memoáríró. Az Én is voltam jávorfácská…-t és Megyery időskori visszaemlékezéseinek másik kötetét, a Játékszerelmet is érdemes lenne újra kiadni.
