Különös, nemes csengése van a magyar nyelvben ennek a szónak. Idegen nyelvekre éppenséggel lefordítható, a prince, prinz, princeps, principe nagyjából megfelel neki, az azonban kétséges, hogy a más nyelvek beszélője e szavak hallatán a múltnak abba a mélységébe is bele tud pillantani, ami a magyarul tudónak föltárulkozik. Mi látjuk magunk előtt a honfoglaló vezérek között a nagyfejedelmi címmel tisztelt elsőket, Árpádtól az utóbb Istvánná koronázott Vajkig, fejedelmek voltak János Zsigmondtól kezdve Erdély választott uralkodói, és végül, a magyar történelemben utolsóként fejedelemként tiszteljük a haza szabadságáért összeszövetkezett rendek által választott II. Rákóczi Ferencet. Őt méghozzá vezérlő fejedelemként. Ebben egyedülálló.
Ő néz a szemünkbe Mányoki Ádám festményén, a vezérlő fejedelem. Itt mindjárt meg kell állnunk. A kép 1712-ben készült, tehát a szabadságharcot lezáró szatmári béke után egy egész esztendővel, Gdańskban, lengyel emigrációban. Rákóczi azonban ekkor, amikor modellt ült a Gdańskba rendelt udvari festőjének, egyáltalán nem így látta, és ez át is jön a mesteri portrén. Magabiztos testtartású, díszöltözetet és a kor legrangosabb kitüntetését, az Aranygyapjút büszkén viselő férfi van előttünk, aki az orosz cárral és a lengyel királlyal folytat személyes tárgyalásokat, hogy folytathassa és sikerre vigye Magyarország függetlenségi harcát a Habsburg Birodalom ellen.
Az utókor nem tudja elkerülni, hogy a történelem alakjait egész sorsukban lássa, születésüktől a halálukig. A mi gondolatainkban Rákóczi egyszerre börtönéből szöktetett kisgyerek, elkényeztetett ifjú herceg, a felkelők élére álló hadvezér és a rodostói száműzetés magányos alakja, aki a sziklán ülve hallgatja a tenger mormolását. A festmény megállított pillanatában mindebből a száműzetés még az ismeretlen jövőben rejtőzik. Ha Rákóczi szemébe nézünk, a nagyurat kell látnunk, aki a magyar mellett még hat nyelven beszél és ír, aki a kortárs följegyzése szerint „erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony fejedelem”, de aki parancsolni is tud, ha az szükséges.
És akit tisztelünk azért, hogy inkább mindenéről, hatalmas vagyonáról, rangjáról, szabadságáról lemondott, mint hogy elfogadja azt a békét, amely az adott körülmények között a lehető legtöbbet hozta el Magyarország javára. Mert hiszen a szatmári béke magyarnak mentette meg Magyarországot, de hogy ez megtörténhessék, Rákóczi utóbb folytathatatlannak bizonyult szabadságharca kellett.
II. Rákóczi Ferenc birodalmi herceg, hatalmas birtokok ura, erdélyi fejedelmek leszármazottja, maga is erdélyi fejedelem, Magyarország választott fejedelme, a felesége révén XIV. Lajos, a Napkirály rokona, aki Mányoki festményéről három évszázad távolából ránk néz, nem élt a szatmári béke kínálta kegyelemmel. Éveket töltött azzal, hogy valamiféle koalíciót hozzon létre a magyarok ügyének támogatására, sikertelenül. Nem tudjuk, valaha is belátta-e a céljai reménytelenségét, valaha is végleg lemondott-e a küzdelem újrakezdéséről.
A realitás mindenesetre fölébe keveredett. Élete utolsó tizenöt évét Rodostóban töltötte, hűséges embereinek fogyatkozó körében. Az életét szigorú rendben élte, korán kelt, mindennap misét hallgatott, a délelőtt írással és olvasással telt, délután az asztalosműhelyében dolgozott. Maga faragta karosszéke ma a Magyar Nemzeti Múzeumban látható.
Milyen jó lett volna, ha az öreg Rákócziról is készül egy portré. Arról az emberről, akiről így ír a hűséges Mikes Kelemen: „Aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát.” Azért mégsem kérdéses, hogy fúró-faragó öregemberként is fejedelmi jelenség lehetett. Az a kitartó szeretet, amely a haláláig körülvette, a bizonyosság rá.
Kiemelt fotó: Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc, 1712 / Wikimedia Commons
