Különleges pillanatot örökít meg Munkácsy Mihály Műteremben című festménye: magát a mestert láthatjuk munka közben, ahogy a feleségével a készülő képét szemléli. A festő ekkor, 1876-ban, bár a szakáll miatt idősebbnek tűnik, mindössze harminckét éves, de már a világhír küszöbén, talán belül is azon a küszöbön. Hihetetlen pályaív mögötte, és hol van még ekkor ennek a pályának a zenitje!
Azt nem lehet mondani, hogy a Lieb Mihály Leóként kereken száznyolcvan éve, 1844. február 20-án született Munkácsy Mihály élete rosszul indult volna. A szüleit ma felsőközéposztály-belieknek mondanánk. Édesapja biztos megélhetéssel bíró kincstári sótiszt volt Munkácson (a sómonopólium a középkor óta fontos állami bevételnek számított), édesanyja nemes Reök Cecilia, uradalmi tiszttartó leánya. Az apát a szabadságharc idején folytatott tevékenységéért börtönre ítélték. Ebből a bajból még kilábalt volna a család, ám az édesanya 1850 januárjában meghalt, az újraházasodott apa pedig két év múlva követte.
A Lieb gyerekek rokonoknál szóródtak széjjel, a nyolcéves Mihály Békéscsabára került. Tanulni nem szeretett, ezért a nagybátyja tizenegy éves korában asztalosinasnak adta.
A fukar mester keze alatt keserves évek következtek, amit csak a rajzolgatás enyhített. A véletlen szerencse az ismert festő, Szamossy Elek útjába vezette, aki rögtön felismerte benne a tehetséget. Előbb tanítgatni kezdte, aztán magához vette, és nemcsak a művészet titkaiba avatta be, de a művészlétbe is. Alig tizennyolc évesen Munkácsy – aki már ekkor így nevezte magát, bár hivatalosan csak hat évvel később vette fel a nevet – Szamossy ajánlólevelével Pestre ment, ahol a kor egyik elismert festője, a ma is sokra tartott Ligeti Antal vette pártfogásába. Nagybátyja, egyben a gyámja megpróbálta visszatéríteni az asztalosi pályára, de Munkácsy sikeresen ellenszegült a nyomatékos kérésnek.
Ekkor még csupán egyike volt a kor rengeteg festőpalántájának, és aligha sejtette bárki is, hogy alig egy évtized múltán a legnagyobbakkal egy sorban emlegetik.
Már szépen adott el portrékat, és különösen az életképekkel némi művészi sikert is aratott, de még nem igazán tűnt ki a kor számos ügyes festője és újságrajzolója közül. Nem is volt meg hozzá az iskolázottsága. Ezt bepótolandó huszonegy évesen a bécsi képzőművészeti akadémiára ment, de onnan fél év után kimaradt. Ezzel valószínűleg nem veszített semmit, mert neki inkább a képtárak látogatására, a régi mesterek képeinek megismerésére volt szüksége, arra pedig Bécsben bőven adódott alkalom.
Münchenben, Közép-Európa akkor legfontosabb képzőművészeti központjában meg még inkább. Anyagiakban kissé megerősödvén az itteni akadémiára iratkozott be, aztán Düsseldorfba ment az akkor már világhírű Ludwig Knaushoz, aki igen jól fogadta. Itt kezdett bele a Siralomház festésébe. Knaus úgy vélte, a feladat túl nagy a fiatal festőnek, de Munkácsy nem hallgatott rá. Igaza volt, a kép hatalmas sikert aratott, egy amerikai milliomos elképesztő összeget, tízezer frankot adott érte, ami mai pénzben hozzávetőleg húszmillió forintot tenne ki. Az új tulajdonos megengedte, hogy mielőtt a képet hazaviszi, Munkácsy beküldhesse azt az 1870-es párizsi Salon kiállításra, ahol aranyérmet nyert vele.
Nemrég még azt írta róla Szinyei Merse Pál, hogy „jól ismertem Munkácsyt, Münchenben 1866–1868-ban gyakran találkoztunk […], de mindenki lesajnálta. […] Ami munkát tőle láttunk, mind nagyon gyenge, rajzhibákkal teli volt.” Erre a még mindig csak huszonhat éves fiatalember aranyérmet nyer Párizsban. Nem csoda, hogy erre a pesti lapok is felfigyeltek.
Ezen a képen, annak a sikerén megfordult Munkácsy sorsa. A Siralomház egy sor fontos ismeretséget is hozott, befolyásos műkereskedők figyeltek fel az ifjú tehetségre, egy társaságban pedig megismerkedett a luxemburgi De Marches báróval, akinek a kastélyában aztán gyakran időzött.
A düsseldorfi szakmai és anyagi siker lehetővé tette a számára, hogy a művészetek fővárosába, Párizsba költözzék. Magas rangú pártfogók és befolyásos műkereskedők, mai szóval galériások támogatását nyerte el, a képei egyre magasabb áron keltek el (az Éjjeli menedékhely például négyszer annyiért, mint a Siralomház), ami lehetővé tette a számára, hogy elegáns műtermet bérelhessen.
De Marches báró 1873-ban elhunyt, és az özvegye a gyászév letelte után Munkácsy felesége lett. A festő még elegánsabb műteremházat bérelt, ahol hetente fogadást adott. Megfordult itt Poincaré, Anatole France, Zola, Renan, Dumas, Liszt, Gounod, Pulitzer, szinte mindenki, aki akkoriban számított, államfők, arisztokraták, művészek és műkereskedők.
Munkácsy szakadatlanul dolgozott, egyszerre több képen is, természetesen tanítványokkal, például Rippl-Rónai Józseffel. Első számú műkereskedője Charles Sedelmeyer lett, aki Munkácsy nagyméretű képeit a fél világon körbeutaztatta, mielőtt eladta volna őket. A Miltont Párizs mellett például Londonban, Münchenben, Bécsben és Budapesten is kiállította, mielőtt az új tulajdonos New Yorkba vitte volna a festményt.
Végül is Sedelmeyer volt az, aki Munkácsyból valóságos festőfejedelmet csinált. Ő hívta fel a festő figyelmét a Krisztus-passió témájára is. Elsőként, több mint egy évig tartó munkával, számos előtanulmány alapján 1881-ben a Krisztus Pilátus előtt készült el, és kirobbanó sikert aratott. Sedelmeyer ezt is körbeutaztatta Európában, mindenhol zajos sikerrel. Három év múlva következett a Golgota, hasonló sikerrel.
Munkácsy műtermébe Sedelmeyer sorra szállította az amerikai milliomosokat, akik nem késlekedtek hatalmas összegekért vásárolni a kisebb képeket is. Munkácsy felfoghatatlanul sok pénzt keresett, de egyre kevésbé volt elégedett ezzel az élettel. A fiatal korában összeszedett szifilisz is gyötörte, talán a sok szereplés is untatta, a munkakedve azonban nem csökkent. Sedelmeyerrel felbontotta a szerződését, de továbbra is kapcsolatban maradt vele, sok képét ő értékesítette.
Ahogy idősödött, Munkácsy számára egyre becsesebb lett az itthoni elismerség.
Meg is kapta, minden hazalátogatása eseményszámba ment, a lapok részletesen beszámoltak róla. Az épülő Parlament számára a kormány tőle rendelte meg a Honfoglalás című képet, amelyet számos előtanulmány után 1893-ban fejezett be. Itthon mutatta be először a ma már Krisztus-trilógiaként ismert sorozat harmadik tagját, az Ecce homót is, amelyet 1896-ban, a millenniumi ünnepségsorozat keretében külön pavilonban állítottak ki, példátlan sikerrel, háromszázezer látogatóval.
Ez volt a számára a zenit, a csúcspont, a hazahozott világsiker pillanata. Amit tragikus gyorsasággal követett az összeomlás. A nemi betegség, ami fiatal kora óta gyötörte, hirtelen elhatalmasosott rajta, a következő februárban kitört rajta az elmebaj, és az eszét többé nem is nyerte vissza. Három éven át szenvedett, 1900 májusában ötvenhat évesen hunyt el.
