Nagy Gábor már az 1970-es években elkötelezte magát az Alföld, a Tisza, közelebbről Csongrád és a Tisza-gát atmoszférája iránt, és mostanság mintha a felgyülemlett emlékrétegeket fejtené fel, az évtizedek során született munkák tapasztalásából gondolná tovább legújabb műveit. Egyfajta összegzés ez, ami az eddigi életműre szervesen épülő, új alkotói utakat kínál. Sokak által komolyan vett helyekről hallani mostanság, hogy az alföldi festészet meghaladott, retrográd, nincs meg benne a lehetőség a továbblépésre. Pedig ha valami, akkor Nagy Gábor munkája egyértelműen bizonyítja, hogy az alföldi atmoszféra és a hozzá kötődő személyes élmények milyen lehetőségeket tartogatnak a kortárs festészetnek.
Nagy számára a Tisza-gát olyan, mint egy nagy színpad, a tájat pedig az ott élők töltik be azzal a sajátos élettel, amely az alkotó szűrőjén keresztül szubjektív idő- és emlékrétegként épül festményeibe és rajzaiba, talált és konstruált tárgyakból születő plasztikáiba. A történetek között visszatérő motívum az átjutás aktusa, amely a folyón, a vízen átkelés hétköznapi értelmezésén túl a primer látványtól az absztrakcióig tartó utat, valamint a nézőnek a művek világába invitálását egyaránt jelenti.
A bárány motívuma legalább olyan gyakran felsejlik a képek témájaként, mint a különféle táj-, angyal- és egyéb csapdák: előbbiben a tisztaság, az őszinte szeretet, sőt az áldozati szerep sejlik fel, a különféle metaforikus csapdák esetében pedig életünk és létezésünk sérülékenysége, törékenysége manifesztálódik.
Pillanatnyi emlékek és emléktöredékek közül kerülnek napvilágra az expresszív portrék azokról, akiket az alkotó egyszer valamikor valahol látott és megfigyelt, némelyikükkel nyilván váltott is néhány szót; a művész vizuális memóriája nyomán, rajzok sokaságán képpé lényegülve tesznek kísérletet arra, hogy megkapaszkodjanak az örökkévalóságban.
Nádas Alexandra bizonyos munkáiban ugyancsak tetten érhetjük a kötődést az Alföld atmoszférájához, valamint az alföldi festészetből táplálkozó földszínű világot, de ne gondoljunk közvetlen analógiákra: az inspirációk többszörös átírások során épülnek be képeibe. Konkrét élményforrásoknak tekinthetők a Tisza és a Tiszán található motívumok, így például az úszó házak. És ha már épületekről esik szó: a provence-i formavilág, a délfrancia építészet arányrendszere, mindaz, ami az új épületeik esetében is folytonosnak tekinthető, ugyancsak a képek számtalan fragmentumának inspirációs forrásai.
A ház mint motívum, mint szimbolikus forma az otthon, az otthonkeresés, illetve az otthonosság megtestesüléseként is értelmezhető Nádas Alexandra képein.
A képzőművész Goda Gábor Magányos utazás című könyvében talált rá egy szószerkezetre, a hordozható azilumra. Az azilumnak eredeti funkciójában az ókori görög világban volt jelentősége, és csak bizonyos szentélyek és városok rendelkeztek azzal a joggal, hogy feltétlen védettséget nyújtsanak a kifosztással, a megtorlással, hovatovább az igazságszolgáltatással szemben.
A menedék személyes elgondolása Nádas munkáinak szerves részévé vált, ami anyává válásának időszakában az Anyahajó képekbe, valamint a Hordozható kert sorozatokba integrálódott. A hajó és a ház motívuma a testet szimbolizálja, amelybe az ember beleköltözteti mindazt, amit el szeretne vinni magával.
Nádas Alexandra profánmadonna-sorozatának arcképei részben a flamand, részben a kora reneszánsz itáliai portrék hatását tükrözik, ezzel egyfajta vázat, sőt erkölcsi tartást emelve a képek szerkezetébe és mondanivalójába.
A párhuzamosságok minden szinten átszövik Nagy Gábor és Nádas Alexandra művészetét, képeiknek pedig a személyes élmények alkotják talán a legfontosabb fundamentumát. Az élményekben rejlik az a kifogyhatatlan formateremtő energia, ami a képzőművész-házaspár munkáiban tagadhatatlanul megnyilvánul.
