Megesik néha az, ha híres helyeken járunk, hogy a várakozás nem ér fel a valósághoz, a képekről már jól ismert látványosságok az életben jelentéktelenebb benyomást keltenek, mint reméltük. Magunknak se vallanánk be, hogy valójában milyen sokszor ez helyzet: ha már nem kevés pénzt költöttünk arra, hogy lássuk a világ csodáit, hát azt akarjuk, hogy rendesen le legyünk nyűgözve. Róma viszont más, ott nem történhetnek ilyen balesetek.
Róma az, ami, és még mintha százszorosan lenne az, nem lehet rá igazán felkészülni. Amikor először voltam az olasz fővárosban, délutáni géppel mentem, első utam, miután lepakoltam a szállásomon valahol a Tevere jobb partján, a legközelebbi látványosság felé, a Szent Péter-térre vezetett. Ment már le a nap, oldalról sétáltam be a Vatikánba, az északi kolonnádon át. Nem voltak túl sokan a környéken, késő délutáni nyugalom honolt, szelíd fények, színek szerteszét.
És akkor, hirtelen, az oszlopok közül kilépve – mintha a szívverésem zökkent volna ki – feltárta magát az az ismerős, mégis váratlan látvány, a bazilika, a vatikáni paloták, a Gianicolo cédrusai – kisebb, bensőségesebb a tér, mint a mindent hatalmas arányokra nagyító tévéközvetítésekből sejtenénk, vagy csak az alkonyat tette, hogy nem érződött kényelmetlenül monumentálisnak, az is lehet.
Rendesen meg lehet hatódni a Szent Péter-téren, hogy mitől is pontosan, nem tudja az ember. Nem akar pátoszos lenni, nem fogalmaz meg inkább semmit. Ilyen rosszul leplezett hangulatoktól kísérve járja végig aztán Rómát, tűri a tömeget és az egyéb bosszantó dolgokat. Látni kell ezt a várost, és meghalhatunk azután, tartja a sokaknak tulajdonított, eredetileg Nápolyra vonatkozó mondás, és nem is olyan balga okosság ez. Nekem legalábbis más híres város látványa nem okozott még ilyen furcsa kardiológiai tüneteket.
A szívünkkel Itália játszadozik csak így. Mert ami Rómára igaz, az áll persze egész Olaszországra is. S hogy ez mennyire így van, azt egy remek, március 28-ig látható kiállítás bizonyítja a Falk Miksa utcai Virág Judit Galériában. Róma–Budapest, 1800–1948. Képzőművészeti kapcsolatok a két város között, így a teljes cím, és a harmadik tárlat egy sorozatban, amely a hazai és az európai képzőművészet kapcsolatait tárta fel Párizst, majd Berlint jelölve ki viszonyítási pontként.
A magyar–olasz művészeti kölcsönhatások történetében elsődleges hely illeti a római iskolát, mely a két háború közti olasz képzőművészeti áramlat, a novecento neoklasszicista elveire alapozta esztétikáját, és amelynek a Gerevich Tibor igazgatása alatt felvirágzó Római Magyar Akadémia adta bázisát. Gerevich működése annak idején sok vitát váltott ki, de senki sem vitatja a széles látókörű és ragyogó műveltségű kultúrdiplomata művészettörténeti jelentőségét. Nem erőltette, hogy a Rómába érkező művészek (az évek alatt összesen több mint százötvenen) iskolás tanulmányokba temetkezzenek, helyette a színes-szagos itáliai valóság gyakorlati megtapasztalására buzdította őket.
„Eszébe ne jusson a könyvtárakat bújni, azt be lehet utólag is hozni. Nézze az életet. Az utcát. Üljön be kiskocsmákba, beszélgessen az emberekkel. Akit nem érdekel az olasz élet, az ne menjen olasz szakos művészettörténésznek” – mondta Supka Magdolnának.
A római iskola talán legismertebb művésze, Aba-Novák Vilmos jellegzetes stílusú városi, tengerparti jeleneteivel, valamint női aktjaival szerepel a kiállításon – utóbbiakra izgalmasan rímel Patkó Károly már-már kubista izomtektonikát felvonultató Ádám és Évája. A római iskola jeles alkotója volt a főként vallásos témájú műveiről ismert Molnár-C. Pál is: a Virág Judit Galériában is több ilyen festményével találkozunk, például „pulóveres” Madonnájával, akinek keblei érzékien sejlenek át a sárga ruhaanyagon, de kiállították egy különös aktját is: a meztelen hölgyet Mantegna fekvő Krisztusának perspektívájában látjuk, csípeje szinte döfi a levegőt, mint a magyarázószövegből kiderül, az alkotás eredeti állapotában olyan megütközést váltott ki, hogy „le kellett beretválni” a nő fanszőrét.
Az utolsó, már a második világháború után Rómába érkező ösztöndíjasok sorából válogatta Kelen Anna kurátor a néhány éve elhunyt Reigl Judit egy festményét, Keserü Ilona hatvanas években készült képe pedig azt bizonyítja, hogy az itáliai táj a szocializmus korszakában is hatott a magyar képzőművészekre.
Tegyük rögtön hozzá: Itália nem csupán a proklamáltan „olaszos” magyar festők, de a Gerevichcsel éles konfliktusban álló, francia orientációjú, posztimpresszionista Gresham-kör tagjai számára is fontos inspirációt jelentett: Márffy Ödön észak-olaszországi tájakat festett meg, Vaszary János könnyed ecsetvonásaival a római terek vagy éppen a viareggiói tengerpart nyüzsgését örökítette meg.
„Ez az örökké mozgó, lármás, önmagát élő és megsokszorozó tömeg színes kabinok és még színesebb ernyők és vitorlaszerűen kifeszített tendellák közt zajlik: itt futkos, lármáz, alszik és úszik reggeltől – késő estig” – írta Vaszary az általa hatásosan megjelenített olasz strandvilággal kapcsolatban, a Gresham-kör másik alakja, Egry József pedig a szicíliai Taorminában töltekezett a mediterrán fénnyel.
Ha már Taormina: természetesen láthatjuk Csontváry Kosztka Tivadar egyik itt készült festményét, de a nála jóval kevésbé ismert, figyelmünkre érdemes Pekáry Istvánnak műveit is, aki egyediségben, különcségben mintha rokona lenne a festőnagyságnak: színpompás, népi motívumokat is felvonultató látomásai már-már a naiv művészetet idézik, az itt kiállított festményeken többek közt Amalfi látképét álmodta-színezte újra.
Ugyancsak különös vízió Batthyány Gyula reneszánsz figurákkal benépesített firenzei utcaképe: egyfajta szecessziós dekadencia hatja át a látványt, valami beteges sárga-zöld árnyalat vibrál a vonagló alakok arcán – stílusában már-már a mesterséges intelligencia által generált képekre emlékeztet a festmény. Scheiber Hugó pályája egy korszakában a Marinetti-féle futuristákhoz került közel, a harmincas években egyedüli magyarként meg is hívták egy olaszországi kiállításukra: a dinamikus, vágtató modernséget, a technikai haladás végtelen távlatát idézik meg ritmikus tomporú kabarétáncosai, de szivaros önarcképe is.
E cikkben csupán néhány nevet volt módunk említeni, de a Virág Judit Galéria kiállítása bizonyítja: azon katartikus élmény nélkül, amit a római és az itáliai táj megtapasztalása jelent, a huszadik századi magyar képzőművészet bizonyára máshogy alakult volna.
Képek: Virág Judit Galéria
