A rendszerváltozás után az irodalomtudomány végre nyíltan leszámolhatott a diktatúra hivatalos irányzatát jelentő marxizmus-leninizmussal, amely a műveket elsősorban a szerző ideológiai elkötelezettsége és társadalmi hatásuk felől olvasta. Manapság szerencsére a közoktatásból is kezd kikopni az a  fajta értelmezés, amely leginkább az iránt érdeklődik, hogy „mire gondolt a költő”. Ezzel a folyamattal párhuzamosan az utóbbi évtizedben egy ellentétes irányú mozgás is érzékelhető,

élénkülőben van a szerzői életrajzok iránti érdeklődés a szélesebb olvasóközönség részéről.

A  keresletet ugyanúgy jelzi a Magvető Tények és Tanúk sorozata, amely nagy formátumú irodalmárok és kritikusok magánszférájába nyújt dokumentumok révén betekintést Király Istvántól Molnár Gál Péterig, mint ahogy Nyáry Krisztián tavaly háromkötetesre bővült Így szerettek ők című könyvsorozata.

A műveik alapján hajlamosak vagyunk azt gondolni a legtöbb íróról, hogy izgalmas lehet az élete. Néhányéról pedig egész biztosan tudhatjuk, hogy nem szűkölködött vicces vagy épp hajmeresztő helyzetekben. Nyáry művei előtt ugyanis voltak ennek a  műfajnak a  klasszikusai, igaz, nem utólagos irodalomtörténészi kutatás eredményeként, hanem mint kortársak tanúságtételei jelentek meg. Az egyik ilyen Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című könyve, amely ugyanannyira emléket állít egy dekadens költőeszménynek, mint amennyire a közös dorbézolások lenyomataként szolgál. A másik példa Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona két könyve arról a két férfiról, aki a kegyeiért versengett: későbbi férjéről, illetve Karinthy Frigyesről.

Kosztolányi és Karinthy barátsága legendás volt, ennek pedig szép bizonyítéka, hogy gyakran feltűnnek a másikról szóló könyvben is.

Az ezredforduló után a Holnap Kiadó látott fantáziát abban, hogy többek közt az említett klasszikusokra építve elindítsa Szerelmes Magyar Írók című sorozatát, amelyben Madách Imrétől Kaffka Margiton át József Attiláig az irodalom egyik legalapvetőbb témájának, a szerelemnek az adott szerző életében betöltött szerepét tárták fel. A sorozatra jellemző volt, hogy tapintattal közelített az alanyokhoz, a közölt dokumentumokkal a szerkesztők igyekeztek távol tartani magukat a frivolitástól, és nem bocsátkoztak spekulációkba. Az egyes köteteken érződött a tisztelet és a szeretet a középpontba állított szerző iránt. Ehhez az irányhoz kapcsolódva megjelentek olyan művek is, amelyek továbbgondolták az eredeti történéseket. Ilyen Fráter Zoltánnak, aki az említett sorozatban Karinthy Frigyesről írt Egyfülű kosár címmel, a Szerelmes Budapest című könyve, amely levélrészletek és naplóbejegyzések felhasználásával szerelmes párbeszédeket képzel el többek közt Krúdy és anyósa vagy Karinthy és első felesége között.

Az utóbbi évtizedben azonban megjelent egy még népszerűbb irány a  szerzők magánéletének feldolgozására, ez pedig a Nyáry nevével fémjelezhető rövid írásoké,

amelyek bizonyos fokú szenzációhajhászattal és a leleplezés szándékával járnak az írói afférok nyomában.

Az Így szerettek ők köteteit gyakran szokták irodalmi „gatyában turkálásnak” minősíteni, értve ez alatt, hogy olyan hálószobatitkokban is illetékesnek mutatják magukat az írások, amelyek nem biztos, hogy a  szélesebb nyilvánosságra tartoznak. Nem mellesleg a könyvek a legesendőbb állapotukban mutatják be a szerzőket, ami persze szinkronban van a kortárs társadalom transzparenciaigényével,

vagyis azzal, hogy úgy érezzük, a közismert emberekről mindent jogunk van tudni, mert az gyanús, ha valakinek takargatnivalója van.

Nyáry rájátszik a bálványdöntögetés iránti igényünkre, ahogy tette azt Háy János Kik vagytok ti? című szubjektív irodalomtörténete is. Mind Háy, mind pedig Nyáry azzal, hogy hétköznapi embernek mutatja be a szerzőket, igazából inkább gyarlóként ábrázolja őket, megerősítve azt az Ady óta jelen lévő toposzt, hogy alantas életből nagy költészet születhet. Ellentétben Kukorelly Endre Porcelánbolt című esszégyűjteményével, amely kedves olvasmányélményekről számol be, a szerzői életrajzokból irodalomtörténetet ácsolókat a legkevésbé a művek hatásai érdeklik, amelyekbe persze beletartozhat az olvasó és a szerző között kialakuló beszélgetés is.

Ennél aggályosabb, hogy Nyáry több sztereotípiát is megerősít az irodalmi élettel kapcsolatban. Például a

valóban létező belterjességét kiterjeszti a szexualitásra is, így egyfajta klubként tárgyalja az írók körét,

amelyben az olyan nőket, mint Tanner Ilona, egymásnak adják a nagy tekintélyű férfiak. Sőt, a nőknek gyakran hősiesen helyt kell állniuk zseni férjükről kvázi anyaszerepben gondoskodva, mint Károlyi Amynak, ha éppen nem érthetetlenül viselkednek, amikor fiatalkori szerelmes verseiket és fotóikat nem vállalják fel, mint Nemes Nagy Ágnes. Persze a férfi szerzők is megkapják a sajátosan felfogott hagyatékgondozást, amikor szoknyapecérségük miatt tűnnek egyedül érdekesnek, mint Ady Endre vagy Szabó Lőrinc. És ki ne szeretné, hogy majd úgy emlékezzenek rá és spekuláljanak az életéről, mint ahogy Nyáry teszi Pilinszky Jánossal kapcsolatban: „A férfiakhoz vonzódott […]. Annával való szerelme emiatt nem válhatott teljessé éppúgy, ahogy a többi, nők iránt érzett vonzalma sem. […] Talán ez az örökös hiányérzet is hozzájárult az olyan gyilkos pótszerek élvezetéhez, mint a napi három doboz cigaretta, a sok alkohol, a töménytelen kávé és a számolatlanul szedett gyógyszerek.”

Nyáry elgondolása elég egyértelmű, amikor könyvei végén szakirodalmi olvasási ajánlatokat is tesz az egyes szerzőkhöz, illetve az irodalomtudomány nevében követeli a  titkos dokumentumok hozzáférhetőségét, hogy teljesen átláthatóvá váljék egy-egy szerző élete. De  valóban ez hozná meg a  kedvet Ady vagy Szabó olvasásához? Nem pusztán egy – talán bizonyos mértékig eleve téves – képet betonoznak be az ilyen írások? Sokatmondó, hogy Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc nemrég elhunyt, nagy tekintélyű monográfusa a Káprázat ciklus keletkezési körülményeiről értekezve Kozmutza Flóra nevét elhallgatta. Mert számít valamit, hogy azt a jóbarát Illyés Gyula feleségével folytatott affér ihlette? A Nyáry által kívánatosnak tartott „kíváncsi olvasás” számára igen, hiszen az Így szerettek ők harmadik kötetében megjelent írás révén

kukkolhatjuk a házasságtörő légyottjaikat a balatoni villában.

Mi, többiek pedig küzdhetünk tovább azért, amiért Kabdebó is: hogy Szabó Lőrinc szerelmi költészete ne a narcizmus és a nőn gyakorolt zsarnokság szinonimája legyen, hanem az olyan fogalmakat, mint az „önzés” vagy a „rettenetes”, a maguk sokrétűségében értsük meg a versek szövege alapján.