Három éve, kilencvennyolc évesen halt meg Londonban báró Kohner Éva, akinek fordulatos élettörténetét kollégái egy része sem ismerte. Ők csak annyit tudtak, hogy a professzor egyenes természetű nő, nem rejti véka alá a véleményét, és van humorérzéke. Esetleg még annyit, hogy szereti a művészeteket, különösen a zenét, és rajong a labdarúgásért… Itthon kevesen ismerik Kohner Éva nevét, ám szakmai körökben pontosan tudják, ki volt, hiszen munkássága, különösen a cukorbetegség szemre gyakorolt hatásával kapcsolatos kutatásai nemzetközi szinten is kimagaslók.

A jó hírű londoni Hammersmith Kórház és a Moorfields Szemklinika professzoraként több fontos kutatócsoportot vezetett.

A fiatal lány 1949-ben hagyta el az országot, és abban a kis faládában, amelybe gyerekként mogyorót gyűjtött, egy adag magyar földet vitt magával az emigrációba. Szászbereki földet, mert ott, a Szolnokhoz közeli településen volt a család birtoka, egy úszómedencés, teniszpályás gyermekparadicsom. Rajta kastély, körülötte jól prosperáló mintagazdaság. A kis Évának ez volt az igazi otthon, a magyar vidék, a kocsikázás és kerékpározás terepe, a boldog nyarak időszaka, amikor kedvenc könyveivel elrejtőzhetett az akácok között. 

A család gyökereit most Kohner Náthán Mózesig vezetjük vissza, ő terménykereskedőként indult el Lipcséből Csehország, majd a magyar főváros felé. Utódai részt vállaltak a vasútépítésből, „feddhetetlen jellemű s illendő magaviseletű” polgárokként szereztek megbecsülést. Éva nagybátyja, Kohner Adolf a két világháború között a gazdasági elit tagjává vált, műgyűjtő és műpártoló volt, a szolnoki művésztelep egyik alapítójaként tartják számon. Kollekciójában Goya, Courbet, Manet, Renoir és Gauguin képei mellett három Munkácsy-festmény volt, több tájkép Paál Lászlótól és Szinyei Merse Pacsirtáját is birtokolta.

Mecénásként támogatta Fényes Adolfot, de magát a Szépművészeti Múzeumot is, és az országban elsők között vált automobil-tulajdonossá. A családja egyike volt az asszimilálódott magyar zsidó famíliáknak, amelyek oszlopai lettek a gazdaságnak és a kultúrának. Ünnepelték a karácsonyt és a húsvétot, igazi patriótának, elkötelezett magyarnak vallották magukat. Ferenc Józseftől kapták a bárói címet 1913-ban, és nagy gonddal nevelték a következő generációt. A család gyarapodott, banki és ipari beruházásaik lettek, majd földbirtokot vettek, azon mintagazdaságot létesítettek. Jeleskedtek szarvasmarha-, sertés- és lótenyésztésben is, volt szeszfőzdéjük, több malmuk és konzervgyáruk. Nemesi előnevük is ez lett: Szászbereki. Idővel a birtokra szép szecessziós kúriát – inkább kastélyt – építettek.

A család budapesti bázisa a Kígyó utcában volt, onnan járt a kis Éva iskolába. Volt egy kedves német dajkája, aki szerette a két Kohner kislányt, ragaszkodott a családhoz is, ám egy nap engedélyt kért, hogy hazautazhasson és leadhassa szavazatát az Anschlussra.

Az 1929-ben született Kohner Éva a legendás református leánygimnázium, a Baár–Madas diákjaként a pasaréti gyülekezet istentiszteleteire járt, 1943-ban még ott állt a konfirmálandók sorában.

Amikor a zsidóknak már sárga csillagot kellett viselniük, az áttérteket tömörítő Keresztény Zsidó Egyesület tagjai fehér csillagot kaptak, így Éva is, aki egy darabig az említett egyesület titkárnője volt. Ám jött a német megszállás, a mentességek nem értek többé semmit. A fiatal lányt sárga csillaggal sem érte semmi atrocitás a karizmatikus lelkész, Joó Sándor pasaréti gyülekezetében, de a család rövidesen bujkálni kényszerült. Éva édesapját elvitték, ő a holokauszt áldozata lett. A háború utáni békeidőszak az államosításba torkollott. 

A fiatal lány a kommunisták elől először Bécsbe emigrált, színházrajongóként örömmel vállalt munkát egy jegyirodában, de hamarosan továbbköltözött Londonba. Az orvosi egyetemet már Angliában végezte, szakterületnek a szemészetet választotta, a nagy hírű Colin Dollery mellett dolgozhatott, és jelentős szakmai pályát futott be. A diabétesz szemre gyakorolt hatásairól írt publikációit magyar kollégái is jól ismerték, de évtizedekbe telt, míg visszatérhetett Magyarországra egy-egy kongresszusra. Eljutott Szászberekre is, ahol örömmel fogadták, ő pedig igyekezett a maga módján segíteni a településen.

Szomorú végjáték, hogy élete utolsó időszakát szinte vakon kellett leélnie, éppen neki, aki oly sokat tett mások látásáért.

Makuladegenerációval küzdött, valószínűleg ez akadályozta meg, hogy megírja fordulatokban gazdag élete történetét.

Fotók forrása: carolepeaker.co.uk.