A hétköznapok sodrása gyakran magától értetődőnek tüntet fel az életünkben olyan dolgokat, amiért hálásak lehetünk. Természetes, hogy felkelünk, beágyazunk, felöltözünk, és munkába indulunk. Természetes, hogy van téli ruhánk és cipőnk. Pálinkás Péternek pedig az a természetes, hogy olyan embereknek segít, akiknek mindez nem adatik meg.
Belépek a Feszty Árpád utcai hajléktalanszálló udvarára, ahol hamarosan megjelenik Pálinkás Péter szociális munkás. Péter tizenkét éve hajléktalanokkal foglalkozik, és nyolc éve a Máltai Szeretetszolgálatnál látja el az utcai szociális szolgálatot. November elején kezdetét veszi a krízisidőszak. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális és egészségügyi munkásoknak ilyenkor rengeteg a feladata, tudom meg tőle, ahogy az udvarról nyíló bejáraton keresztül megérkezünk a nappali melegedőnek nevezett helységbe. Itt zajosabb az élet, mint odakint. A sarokban szendvicseket, forró teát és bögréket látni, az asztaloknál ki egyedül, ki társaságban eszeget. Jobboldalt mosógépek zúgnak, amit a kliensek – ahogy Péter nevezi a hozzájuk segítségért fordulókat – bármikor használhatnak. Nők és férfiak egyaránt járnak ide, de éjszakára csak férfiak maradnak. „A szállóba bárki betérhet, a kollégák filmklubokat tartanak, és kialakult már egy állandó, rendszeresen visszatérő közönség is. Nálunk mindig békesség van, mondhatni, mi vagyunk a nyugalom szigete” – magyarázza Péter.
A melegedőből hamarosan átmegyünk a szálló éjjeli részébe, ahol két szobában ágyak sorakoznak gondosan bevetve. A takarókon néhány ruha vagy könyv hever, oldalt pedig szekrények állnak matricákkal díszítve és névvel ellátva. Megkérdezem Pétertől: általában mi az oka annak, hogy valaki hajléktalansorsra jut? A válasza nem meglepő: „Ahány ember, annyi történet. Igazából nem az számít, hogy válás vagy egy elavult szakma az oka a rászoruló helyzetének, hanem hogy jelenleg mire van szüksége.” Közben az egyik oldalsó szobához érünk; itt őrzik az érkezők csomagjait. Felismerem, hogy ugyanolyan kicsi szürke bőröndöm van, mint amilyen az egyik polcon álldogál. Érdekes gondolat, hogy ami nekem egy hétvégi utazásra épphogy elég, abba másnak belefér az egész élete.
A hálórészeknél is lehetett érezni, de amint belépünk a lábadozóba – ahol olyan embereket szállásolnak el, akik kórházból kerültek ki, vagy más miatt képtelenek az önellátásra – megcsapja az orromat a szegénység és betegség szaga. Péternek feltűnik, és elmosolyodik. „Nem vagy hozzászokva, de én már észre se veszem” – mondja, miközben szobáról szobára járva beköszön az ismerősöknek. A szakember az interjú alatt is végzi a munkáját, süt róla az elfogadás, a könnyedség, az önazonosság és a hivatástudat. Meg-megáll, mindenkihez van egy jó szava. „Mióta is ismerjük egymást?” – kérdezi az egyik kerekesszékes férfitól, aki egy félig szítt cigarettával a szájában, mosolyogva válaszol: „Hát, van annak már nyolc éve.”
A lábadozóból áttérünk az irodába, ahol a szociális munkás még részletesebben bemutatja a rendszer működését, majd egy adományokkal teli szobába vezet. Itt hálózsákok, takarók, sátrak mellett bezacskózott ruhák töltik meg a teret. Egy szekrényben tisztálkodási kellékek, egy másikban élelmiszerek állnak. Ahogy egyre jobban benne járunk a télben, a dobozok egyre ürülnek. „A cipő nagyon kelendő holmi ilyenkor” – tudom meg, s ahogy végignézek a polcokon, megakad a szemem a sok téli ruha között egy könyvespolcon, rajta a Shakespeare-összessel.
A segítség azonban nem csak azoknak jut, akik betérnek a szállóra. „Utcai gondozóként, azaz utcásként az egyik legfontosabb küldetésünk, hogy megkeressük azokat, akiken segíteni kell, és megtaláljuk a segítség legjobb módját” – magyarázza Péter. Ezek után be is huppanunk a Máltai Szeretetszolgálat piros-fehér járgányába, hiszen Péter fő feladata elsősorban az utcázás. Az ő területe a budai hegyvidék. Ez elsőre meglepőnek tűnik, hiszen a XII. kerület a hegyi parkok, elegáns villák és a tehetősebb réteg lakóhelyenként él a köztudatban. Nem is gondolná az ember, hogy az elhagyatott, romos épületekben és az erdős részekben életvitelszerűen be lehet rendezkedni. Péter kliensei közül viszont sokan így élnek. „Az a tapasztalatom, hogy kialakult a jómódúak és a hajléktalanok között egyfajta szimbiózis. Talán furcsa, de működik. A klienseink söpörnek, havat lapátolnak, vagy kiviszik a kukákat, ezzel egy kis pénzt tudnak keresni, és mindenki jól jár” – meséli a szociális munkás.
A pár, amelyhez ellátogatunk, egy elhagyatott villa alsó részében rendezkedett be. Péter és kollégái már régóta ismerik őket, ez az oka annak, hogy én is beléphetek a telekre. A szociális munka egyik legnagyobb kihívása ugyanis a kliensek és a dolgozók közötti bizalom felépítése. A romos épület lakói, Zsuzsi és Árpi nem járnak be a Fesztybe. Láthatólag megvan az a kevés, amire a megmaradáshoz szükségük van. De ha mégsem, Péterék gondoskodnak a többiről, a pár pedig tudja, hogy számíthat rájuk. Zsuzsiék a telet egy jancsikályhával vészelik át, sokszor vállalnak el alkalmi munkákat, vagy kéregetnek, innen van a bevételük. Indulás előtt Péterék élelmiszert és takarókat adnak át nekik. Mikor megkérdezik, legközelebb mire lenne szükségük, csak egy kabátot kérnek.
A hajléktalanságnak rengeteg fokozata van. Kíváncsian kérdezgetem, milyen érzés nap mint nap ilyen életekkel találkozni. A legtöbb ember hajléktalanokkal kapcsolatos tapasztalata kimerül annyiban, hogy látja őket a buszmegállóban kéregetni, esetleg az ünnepi időszakokban adományokat vásárol nekik. Péternek és kollégáinak viszont róluk szól a munkaidő. „Nehéz hivatás ez, nekem is váltanom kellett azért, hogy elkerüljem a kiégést. Ez nyolc éve volt, amikor a Máltaihoz átjöttem. Az utcázás viszont sokoldalúbb és kreatívabb számomra, mint egy szállón dolgozni. Általában igyekszem elengedni a munkát, amint délután kilépek a kapun, de sokat segít, ha a kollégáimmal átbeszéljük az aznap történteket. Minket már kevés dolog tud meglepni” – magyarázza.
Időközönként előfordul, hogy a kemény munka kézzelfogható eredményt hoz. A sikertörténet minden kliensnél mást jelent. Lehet, hogy valaki kevesebb alkoholt fogyaszt, valaki sok idő után újra munkába áll, másoknál már az is nagy eredmény, ha betér a szállóba, vagy jobban nyit a szociális munkások felé. Kinek ez, kinek az egy újabb esély kezdete. Az viszont mindegyikük történetében közös pont, hogy Péteréknek hála, megkapták a megfelelő segítséget, amikor szükségük volt rá.
