Vay Péter püspökről nem sokat lehetett eddig hallani és olvasni. Hogyan jött az ötlet, hogy életéről írjanak, miként találták meg a témát?
Solymári Dániel: Vay Péter műgyűjtőként ismert volt a magyar Kelet-kutatói szcéna számára, köszönhetően elsősorban a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum munkatársainak, szakértőinek. Műgyűjtői aktivitása valóban jelentős, azonban – ha a teljes életművet nézzük – elhalványul a lelkipásztori és egyházi diplomáciai szolgálata mellett, amelyet a Magyarországról kivándorlók körében és pápai küldöttként a világegyházért végzett. Ez csak két markáns eleme az életének, amelyet ő maga a leglényegesebbnek tekintett, és akkor még nem is beszéltünk az első világháborús éveiről, a frontszolgálatáról és még sok egyébről, amit – nem csak mint műgyűjtő – a magyar művészetért általában tett.
Pallós Tamás: Vay Péterről a Magyar katolikus lexikon mindössze egy kis szócikket közöl, de még az is hibás. Műgyűjtőként szerepel a neve a Hopp Ferenc-múzeum kiadványaiban, amelyeket kiállítások kapcsán, illetve a kutatásaik nyomán jelentettek meg. Az egyik jelentős „beszerzőjükként” tartották számon, rövid, vázlatos, életrajzi jellegű írások születtek róla, főleg e keleti vonatkozásban. Valójában továbbra is titokzatos ismeretlen maradt. Évekkel ezelőtt gyakorlatilag elölről kezdtük el a feltárást, a családnévből kiindulva.
A könyv címéből arra lehet következtetni, hogy a kötet a püspök életének minden mozzanatát le kívánja fedni.
S. D.: A cím szójáték, részben Felvinczi Takáts Zoltán A Kelet művészete című könyvére utal, ő a Kelet-ázsiai Múzeum igazgatójaként a Vay által gyűjtött tárgyakat is gondozta. Vay püspök Kelet művészete és műizlése címmel jelentetett meg egy könyvet. Emellett mindenképpen szerettünk volna utalni a pápai küldöttként, szentszéki diplomataként a világmisszióban betöltött szerepére is.
P. T.: A cím kapcsán érdemes a kötet szerkezetéről is szólni: tulajdonképpen egy portré három szemszögből. Vay Péter nemzetközi szinten is számontartott egyházi ember volt, aki korának lényegében valamennyi jelentős politikai, vallási és kulturális személyiségével találkozott. Úgy terveztük, hogy legyen egy olyan blokkja a könyvnek, amely a diplomáciai, világmissziós és lelkipásztori működését átfogóan bemutatja. Ez lett az első rész. A másodikban azt igyekszünk érzékeltetni, hogy Vay valóban polihisztor volt: a műgyűjtés mellett maga is festett akvarelleket, rajzolt, írt, autodidakta módon kutatott, előadásokat tartott; nyitott – egyszerre konzervatív és haladó szellemű – arisztokrataként a világot a művészeteken keresztül is szemlélte. Életének ezt az oldalát a saját írásain keresztül mutatjuk be, erre utal a fejezetcím: Az életről – Vay Péter szerint. A harmadik részben Fajcsák Györgyi írása összegzi mindazt, amit a Hopp Ferenc-múzeum őriz Vay Péterrel kapcsolatban. Az általa beszerzett műtárgyak feldolgozása jelenleg is zajlik, ezek közül többet a könyv készítése okán fotóztak le, itt láthatók először.
Miként lehetne a legtömörebben leírni, ki volt Vay Péter?
P. T.: Számomra ő a 19–20. század fordulójának egyik legfontosabb szemtanúja. Láthatta, minden ízében ismerhette az első nagy háború során elmúlt régi világot. A forradalmak előtt, még a császári korban járhatta be a varázslatos, mondhatni mesebeli Kínát. Találkozott az uralkodóval, a főemberekkel, a hivatalnokokkal, a hadurakkal, látta azokat az épületeket, kincseket, amelyeket aztán a polgárháború, később a kulturális forradalom idején pusztítottak el. Vay könnyen írt, mindent lejegyzett, naplót vezetett. Igénye volt arra, hogy a vonatból vagy a hajóból kiszállva megismerje az útba eső vidéket, a helyi kultúrát. A művészeti, építészeti, történeti értékek mellett a hét – köznapi, dolgos emberek sorsa, életmódja legalább annyira érdekelte. Lényeglátó megfigyelései, nemegy – szer kritikus jegyzetei magyar és nemzetközi szinten is rendkívüli korleletek.
Hogyan szerette volna láttatni önmagát?
S. D.: Református családba született. A harmincas éveiben tért meg, elhatározta, hogy pap lesz. Ekkor már túl volt a civil tanulmányain, a kor protestáns elitjén belül is az egyik legrégibb és legjelentősebb családhoz tartozott, előtte állt az ősei által kijelölt út. Ezt hagyta hátra személyes elhívása miatt, szakítva rokonaival és jól ismert közegével, jóllehet minden képessége megvolt arra, hogy fényes civil karriert fusson be, és meghatározó társadalmi pozíciót érjen el. Miután a papi hivatás felé fordult, két vezérelv határozta meg az életét: a haza és az egyház szolgálata. Erőteljesen kifejeződik az életművében, hogy ő egy magyar ember a nagyvilágban. Fáradhatatlanul segítette a kivándorló, illetve a diaszpórában élő magyarokat, de nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy elsősorban Isten emberének tartotta magát. Vay Péter egyházi előmenetele egyébként szokatlanul alakult. Máig az a gyakorlat, hogy a szeminarista kispapok egymásra épülően kapják meg a papság felé vezető fokozatokat, ő ezzel szemben egyszerre kapta meg a papi szentségeket. Az sem volt mindennapos, hogy római tartózkodása kezdetén civil hallgatója volt a hittudományi oktatási intézményeknek, és az első néhány évet követően már a pápa mellett teljesített szolgálatot. Ez a különleges előrehaladása minden bizonnyal társadalmi státuszának és kiemelkedő képességeinek volt köszönhető.
Vay Péter
Gyónon született 1863-ban református arisztokrata családba. Testvére a Vay Saroltaként született, de életét férfiként élő író, Vay Sándor. Vay Péter a harmincas éveiben katolizált, és a papi hivatás felé fordult. Rómában tanult civilként, és XIII. Leó közvetlen környezetéhez tartozott. Már 1898-as pappá szentelése előtt pápai megbízottként becsatlakozott az erőre kapó világmisszióba. Először 1900-ban szelte át az Atlanti-óceánt, majd az első világháború kitöréséig folytatta utazásait, legalább tizennégy alkalommal járt Amerikában. Erre az időszakra tehetők távol-keleti missziós útjai is. Az első világháború alatt birtokain hadiárva házat hozott létre, illetve a kórházakban és a frontokon tevékenykedett tábori lelkészként. 1918-ban véget értek a missziós utazásai, egy assisi kolostorban telepedett le, egyre nagyobb elvonultságban élt. 1948-ban halt meg.
Az amerikai magyarok közötti szolgálatát a Vatikán kérésére vagy saját indíttatásból végezte?
S. D.: Tizennégyszer járt az Egyesült Államokban, illetve feltehetően Dél-Amerikában is megfordult. A latin-amerikai útjait egyelőre nem tudtuk feltérképezni. Az Észak-Amerikában tett utazásai kettős célt szolgáltak: részint egyházi szolgálatban utazott ki, részint pedig Magyarország megbízásából informális pozíciót töltött be, látogatta a diaszpórát. Hajókápláni szolgálatát komplex módon értelmezte: áldoztatott, misézett és lelkipásztori munkát végzett. A kivándorlók között eltöltött évek életének legfontosabb, legmeghatározóbb időszakai közé tartoznak. Hatalmas kihívást jelentettek ezek az utak objektív szempontból is: Észak-Amerika legtávolabbi területeire, Kanadának és Alaszkának az új telepesek által lakott részeire is eljutott. Egyházi vonatkozásban is jelentős újításokat ért el, például azt, hogy mobil oltárt helyezzenek el a hajókon, amelyeken Amerikába utazott, hogy szentmisét mutathasson be a hosszú utak alatt. Ez a második vatikáni zsinat előtt nem volt lehetséges. Egyéb fontos pillanatokat is ki lehet emelni ebből az időszakból, például a Theodore Rooseveltnél tett látogatását – az elnök négyszemközti találkozón fogadta.
Vay a Titanic-katasztrófa történetében is szerepet kapott.
S. D.: Lelkészként szolgált a szerencsétlenség helyszínére érkező Carpathia fedélzetén is, és a mentés után részt vett a túlélők gondozásában. Lengyel Árpád hajóorvos visszaemlékezéseiből is tudjuk, hogy minden erejével segíteni próbált. P. T.: Az elesettek szolgálata, támogatása fontos része volt az életének. Például az épülő Panama-csatorna „herkulesi munkálatait” is megtekintette, de éles kritikával illette az amerikai pénzközpontúságot és a színes bőrű latin-amerikai napszámosokkal való bánásmódot.
S. D.: Az Egyesült Államokban nemcsak a szórványokat látogatta, a nagyobb közösségeket is felkereste, New Yorktól Chicagóig templomokat szentelt, keresztelt, bérmált, áldoztatott. A szentszéki küldött ahol tudta, segítette a magyarokat.
Mi motiválta a keleti utazásait?
S. D.: Ezt az időszakot a katolikus világmisszió történetében az új lendület jellemezte. Jóllehet keresztény missziók már jelen voltak Kínában, Japánban és Koreában, ekkoriban az Apostoli Szentszék tudatosan kívánta erősíteni e szolgálatokat, főként a perifériákon. Ez nemcsak a Távol-Keletet, hanem Afrikát, DélAmerikát, Ausztráliát és a Csendes-óceán szigetvilágát is érintette. Vay feladata a hiteles tájékoztatás is volt: fel kellett mérnie, milyen a távoli katolikus közösségek helyzete. Ebben a missziójában pápai küldöttként vett részt, és gyakran protokolláris találkozókon képviselte az egyházfőt.
Hogyan kezdett neki a műgyűjtésnek, és mikor szerezte meg az ehhez szükséges tudást, ismereteket?
P. T.: Ahogy erről korábban szó esett, eleve „együtt élt” a művészetekkel, jól ismerte Európa és a nagyvilág jelentős múzeumait, gyűjteményeit, galériáit. Eleinte szuvenírként kezdett el távol-keleti tárgyakat is gyűjteni. Önképző érdeklődőként egyre többet írt a Kelet művészetéről, rendszeresen tartott előadásokat is a témában. A Szépművészeti Múzeum vezetői bízták meg a szisztematikus műbeszerzéssel. Ráhagyták a gyűjtést, hiszen itthon még meglehetősen hézagosak voltak a keleti művészetekkel kapcsolatos ismeretek. Vay széles körben, jó érzékkel válogatott a tárgyak közül, főként Japánban, de nyilván a távol-keleti missziójának minden fontosabb állomásán vásárolt valamit. Kacusika Hokuszai A nagy hullám Kanagavánál című, híres fametszetéből is sikerült szereznie egy 1900 körül készült utánnyomást. A kötetben található katalógus a közel 2400 tételt számláló japán gyűjtemény különleges darabjait mutatja be. Mivel a Vay Pétertől származó tárgyak nagy részét múzeumi raktárakban őrzik, a műgyűjtői tevékenységét még nem látjuk a maga teljességében.
Korábban elhangzott, hogy uralkodókkal is találkozott.
S. D.: Az elsők között utazott a még épülő transzszibériai vasútvonalon. Többször találkozott az orosz cárral és cárnéval. Egy alkalommal II. Miklós felajánlott neki egy luxusvagont. Vay próbálta visszautasítani az ajánlatot, jelezve, hogy neki elég egy egyszerű, hagyományos kocsi is, de az uralkodó tovább győzködte. Arról beszélt, hogy apaként a gyermekeinek ő is mindig a legjobbat akarja, és meg van győződve arról, hogy Vay édesanyja minden bizonnyal nagyon aggódik érte, és azt szeretné, hogy biztonságban érjen célba. A cárnak végül sikerült meggyőznie a püspököt, hogy elfogadja a kocsit. Beniczky Sarolta tényleg aggódhatott a fiáért, mert sokszor gyengélkedett: a római tanulmányai alatt majdnem belehalt egy súlyos betegségbe, az anyja ment ki őt ápolni. Izgalmas adalék, hogy ekkor XIII. Leó pápa magánkihallgatáson fogadta Beniczky Saroltát, hasonló szituáció még ma is nehezen volna elképzelhető.
P. T.: Pekingben részt vett az özvegy Ce-hszi anyacsászárné kihallgatásán. A rendkívül szuggesztív, meglehetősen ellentmondásos császárné a Nyári Palotában fogadta vendégeit, a külföldi diplomatákat. Az üdvözléseket, beszámolókat követően sem szólalt meg, rövid válaszüzenetét is más olvasta fel. Vay találkozott Korea uralkodójával és a trónörökössel, Japánban a császárral és a feleségével. Velük sokkal közvetlenebb viszonyba került. Művészeti gyűjtésének fő terepe is Japán lett. Írásai alapján mégis talán Kína állt a legközelebb a szívéhez. Pekingben kifejezetten kereste a helyiek társaságát, érdekelte a kínai valóság. Harmadik távol-keleti útját összegezve számos utalást tett az átalakulóban lévő Kína eltűnt és feltörekvő politikai szereplőire.
Az első világháború mennyire törte meg a diplomáciai tevékenységét és az utazásait?
S. D.: A háború kirobbanása után nem volt egyértelmű, hogy megszakad vagy csak szünetel a szentszéki szolgálata. Egyre többet tartózkodott Magyarországon, majd 1917 és 1919 között a frontokon töltötte az idejét tábori lelkészként, különös figyelmet fordítva a sebesültekre.
A háborút követő politikai változásokra hogyan reagált?
S. D.: Látta, hogy eltűnőben van a régi világ és az a társadalmi forma, ami életének természetes közege volt, és abban az új világban egyre kevésbé találta a helyét. De továbbra is az ember lelki folyamatai érdekelték, kevésbé a nagypolitika.
P. T.: Az életében a háború éveiben állt be egy újabb nagy fordulat. Gyóni birtokán hadiárvaházat hozott létre, a vagyontárgyait árverésre bocsátotta, a bevételt karitatív célokra fordította. Oda tudta adni mindenét, ami szintén lelkipásztori elhivatottságát hitelesítette. Végül Assisiben telepedett le.
Lehet tudni, mit csinált az utolsó bő másfél évtizede alatt?
P. T.: Nagyobb utazásokra már nem vállalkozott; Európán belüli kisebb kimozdulásairól tudunk: Salzburgba, Firenzébe, Padovába ment, vendégeket kalauzolt Rómában… Ezek az utak azonban ritka alkalmak voltak. Az a társasági, egyházi ember, aki eljutott a világ legtávolabbi pontjaira, vagyonát feladva visszavonult, és szemlélődő, szinte misztikus szerzetesi életet élt 1948-ban bekövetkezett haláláig.
Az első magyar „orientalista”
A középkorban nem Julianus barát volt az egyetlen magyar, aki nekivágott az ismeretlen Keletnek. Eskandély Máté a 11. – más források szerint a 14. – században született Budán. A katolikus egyház által boldoggá avatott hittérítő mártír életéről a 17. században született meg az első magyar nyelvű összefoglaló. Eszerint a feltehetően provence-i származású családba született férfi a 11. század végén „elzarándokolt Jeruzsálembe, végigjárta a szenvedő Krisztus nyomait, miután fellángolt benne az életszentség szeretete, Sion hegyének egyik szakadékában egy barlangban rejtőzött, és ott néhány esztendőt magányos remeteségben töltött”.
Hevenesi Gábor 1692-ben megjelent Ungaricae Sanctitatis Indicia című hagiográfiai munkája szerint ezt követően ébredt fel benne a vágy, hogy pogányokat keresztény hitre térítsen, és Indiába, Sziámba, majd pedig Kínába ment, ahol „rendkívüli merészséggel kezdte építeni Isten országát”. A tevékenységét nem részletezi a szerző, viszont említést tesz csodáiról s arról, hogy „tőrbe csalták és megölték”. Értékes forrás Fernão Mendes Pinto portugál felfedező 1614-ben megjelent munkája, amelyben említést tesz Eskandélyről. A kalandortól megtudhatjuk, hogy a misszionárius sziámi kalmárokkal érkezett egy Cohilouza néven említett városba, ennek környékén hirdette Isten igéjét. Pinto szerint a magyar térítő hitvitákat folytatott a helyi buddhista papokkal, s rendszerint le is győzte őket, emellett pedig feltámasztott öt halottat. Hamar követőkre talált, hívei közül azonban többeket meggyilkoltak a felbőszült pogányok. Eskandély a sátán híveinek kiáltotta ki a buddhista vezetőket, ők pedig emiatt máglyán akarták elégetni.
„Az összehordott fahasábok heves lángra kaptak, de a szent ember keresztet vetett, s néhány szót mondott, mire a tűz nyomban kialudt.” Ezt látva a pogányok más módszerhez folyamodtak, és megkövezték Eskandélyt, majd a testét egy közeli folyóba vetették. „Ám ekkor ismét csoda történt. A víz folyása megállt, s a szent ember teste öt napon át mozdulatlanul lebegett a hullámokon. Ennek hatására számosan követni kezdték a szent ember vallását, akiknek leszármazottai közül ma is sokan élnek ezen a vidéken” – írta Pinto. Arról is megemlékezett, hogy Kínába vetődött portugál foglyok egy Eskandély által emelt keresztet pillantottak meg az ország belsejében. A fáma szerint a helyiek egy kétszáz éves könyvet is mutattak nekik, ami a hittérítő életéről és csodatetteiről számolt be. Az egyébként kevéssé szavahihetőnek számító Pinto feltehetően merített Joannes Lucena es Petrus Jarricus történetírók műveiből, beszámolója azonban sokkal részletesebb az övéknél.
Fotók: Library of Congress, Hopp Ferenc Múzeum
